Felvételi tájékoztató estek az Óbudai Waldorf Iskolában:

Az érdeklődő szülőknek három előadásból álló sorozatot indítunk, mellyel segítséget kívánunk nyújtani ahhoz, hogy a Waldorf-pedagógiát és iskolánkat alaposabban megismerve fele-lősséggel dönthessenek az iskolaválasztás kérdésében.

1. előadás: 2010. január 14. csütörtök, 18h
Téma: Mi a Waldorf-pedagógia? Mit, miért, hogyan és mikor tanítunk?
Előadó: Szecsődi Attila osztálytanító

2. előadás: 2010. január 28. csütörtök, 18h
Téma: Az Óbudai Waldorf Iskola: Beszélgetés az iskola volt diákjaival, szülőkkel, tanárokkal és a fenntartó képviselőjével

3. előadás: 2010. február 11. csütörtök, 18h
Téma: Bemutatkozik a tantestület: Tevékenység a szülőkkel:
Bothmer-gimnasztika és anyanyelv; euritmia és számolás

A február 18-ig beadott jelentkezési lapok alapján az iskolánkba jelentkező gyerekek - szüleikkel együtt - március 1-5 között felvételi beszélgetésen vesznek részt. A jelentkezéshez kért részletes gyermekleírás, és a gyermekkel, illetve a családdal való személyes találkozás mind arra irányul, hogy az osztálytanító a lehető legalaposabban megismerhesse az osztályába jelentkezőket. A felvételi döntésről március 29-ig értesítjük a jelentkező családokat.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Sziasztok.

Megnyitom a blogot, tulajdonképpen azért, mert sok-sok waldorf iránt érdeklődő talán örülne, ha ezeket olvashatnák. A vége felé töröltem vagy két tucat bejegyzést, és kérem, hogy aki úgy érzi, valamit nagyon nem ért, ne itt kérdezzen rá, mert nem fogok válaszolni.

Minden waldorfos kérdésre, kommentre természetesen igen.(A fenti "waldorf" cimkére kattintva előjön a többi waldorfos bejegyzésem is.)

És email-ben a többire is. 

Itt az ideje, hogy (röviden) beszámoljak azért a nyaralásról. Nagyon jó volt. A tanya ugyanolyan klassz volt, a barátainkkal ugyanolyan jól éreztük magunkat, a gyerekek ugyanolyan jól kijöttek egymással.

Megint beleesett Olivér szülinapja, aminek ő meglehetősen örült, mert Dezső bácsi ismét megengedte, hogy a pont aznapra eső lovaskocsizásban a bakon üljön, sőt, nyugisabb helyeken (=laposabb út) ő irányítsa a lovakat. Az ajándéka egy khm-khm-igen-tudom, szóval egy telefon volt, és a gyerekkel persze madarat lehetett volna fogatni. Másik vágya egy távirányítós helikopter lett volna, de azok a típusok, amik nem csak két hónapig működnek, és esetleg kültéren is használhatók, na, azok majdnem hatszámjegyű összegbe kerülnek, így erről gyorsan lemondtunk. A palacsintatorta ismét finom lett, és olyan jó érzés volt, hogy olyan sokan ültünk a nagy, kinti asztálnál: Solyáék öten, a másik apartmanban lakó család (szintén öten), Livék négyen és mi hatan. (Nem jutottak széles szeletek, viszont minden gyerekére jutott gumimaci. Tudomtudom.) Aznap jöttek Liv-ék először meglátogatni minket, hogy elvigyék Nóri szülinapi babáját. Olyan jól éreztük magunkat, hogy kevésnek bizonyult az a kis idő, így visszacsábítottuk őket másnapra is. A fiúk legnagyobb örömére, mert G. hozott egy laptopot, amin vasútszimulációs játék volt, meg Alexnek ajándékba adott egy csomó régebbi Indóházat.

Miket csináltunk még? El akartunk menni Barcsról hajókázni a Dráván. Csak aznap nem ment hajó, viszont Timó estére az addigi pár nap sok intenzív élményétől és benyomásától belázasodott és másfél napig lázas is maradt (minden más tünet nélkül), úgyhogy Timó meg én lemaradtunk a hajókázásról és a Csomoros szigeten beszerzett ezernyi szúnyogcsípésről.

Jártunk arborétumban, ami azért volt kiváló, mert a bejáratnál egy helyen volt egy tábla, hogy melyik növény micsoda, de aztán bent sehol semmi.

Aztán volt langalló-sütés a tanyán, a kültéri kemencében. Szemet húnytunk azon tény felett, hogy ez biza sertészsírral készült, szerintem a néni el sem tudta volna képzelni másképp. Amúgy nagy élmény volt látni, ahogy pillanatok alatt megsülnek a kenyérlángosok, és nagyon-nagyon finomak voltak, köszönet Márta néninek.

Mivel a lovagolható ló vemhes volt éppen, a lovagás kimaradt, viszont helyette a gyerekek csacsigolhattak. Pár kört ment velük Dezső bácsi, de ők élvezték, csak én gondoltam azt, hogy ez azért nudli a negyedórás-húsz perces lovagláshoz képest.

Egy hatalmas vízibomba-csata után az összesen 8 építeni tudó gyerek óriási sarazást és csöpögtetett-vár építést rendezett (amit másnap folytattak teljes egyetértéseben: a 12-től a 3-évesig...), miközben a férfiak tüzet raktak a bográcsos paprikás krumplihoz, mi meg előkészítettük a zöldségeket. Annyira jó volt, hogy a három család ilyen jól kijött egymással: délután is közös ejtőzések voltak a plédeken, a fák alatt, gyakran közösen ettünk mindannyian, és ezeknek különleges hangulata volt.

A szomszéd méhesztben vettünk mézet, és persze a néni nem eresztette el őket üres kézzel: kaptak lépes mézet, amit nagy élvezettel szopogattak.

Közben persze naponta mindkétszer ott volt majd' minden gyerek az állatoknál etetéskor és tojás-begyűjtéskor (rossz anyaként folyton megbíztam valamelyik fiamat, hogy vigye Timót is és figyeljen rá, mert így picit távolabbról Timó nagyon élvezte az állatokat. Második nap tisztán kimondta a gondozó nevét: Dezső bácsi... Az icipici cicától továbbra is rettegett, ha túl közel jött, de majd, gondolom, ez is megoldódik.)

Aztán az utolsó éjjel történtekről már írtam. De láthatjátok, hogy akármi volt is, lett is volna a kórházban, ez a nyaralás ismét kiválóan sikerült, és biztos az ottani töltekezés és pihenés nélkül rosszabbul viseltük volna a baba-stresszt.

Holnap elutazunk nyaralni, jövő vasárnap (3.-án) jövünk vissza, legyetek jók!

Amikor Olivér négy éves lett, vettünk neki egy ximetallofont. Hangszerboltban, hogy ne gagyi játékcucc legyen. Finom, kellemes, halk hangja van. Aztán amikor Alex iskolás lett, érkezett egy Choroy-furulya a házba. Ez is nagyon szolíd, a maga pentaton skálájával. Két évre rá Alexék váltottak szoprán furulyára, de nem volt nagy sokk, mert Alex elég jól furulyázott addigra, meg itthon nem is vitte túlzásba a gyakorlást. Olivérék ugyanakkor pásztorfurulyával kezdtek, nem Choroy-jal, de ez sem zavart senkit. A következő hangszerek a fuvola és a koboz voltak. Ezekkel sem volt semmi bajunk: simán elviselhető a gyakorlás közben. A fuvolát inkább lehet hamisan fújni, de nem vészes. A koboz meg szintén nem fájdalmas gyakorlás közben. Amikor tavaly belépett hozzánk a trombita, sokan elkezdtek minket sajnálni, hogy juj, pedig eddig egyáltalán nem viselte meg a családot. Csak olyankor tilos, ha Timó alszik, egyébként abszolút szeretem ezt is, még ha néha mellé-melléfúj is Olivér. 

És akkor most itt a zongora. (Ami nagy boldogság, és teljesült vágy, és minden!) Na, EZT aztán lehet disszonánsan verni, különösen, ha hatkezest játszanak rajta, és ebből két kéz Timóé. Úgyhogy most meg fogom tapasztalni, hogy milyen az, amikor a szülő megszenvedi a gyermek zenei tanulmányait... Soha nagyobb szenvedésem ne legyen!

Asszonyom, ez egy 120 éves fatőkés pianínó. Minden alkatrésze eredeti, ami előny is, hátrány is. A korához képest nagyon jó állapotban van, noha sajnos csak fél hanggal lejjebb hangolható be.

??? (=én)

Ez egy abszolút hallású növendéknek hosszú távon káros. Meg a többi hangszert hozzá kell hangolni, ha együtt akarnak játszani. De kezdőnek, egy pár évig kiváló. Fél napos munkával kitisztítom, helyrehozom, kicserélem az esetleg elszakadó húrokat.

Mondta mindezt a kedves szolfézs- (és leendő zongora-)tanárnőnk által ajánlott zongorahangoló. 

Holnap koradélután érkezik. Nem a hangoló, a pianínó.

Fizetjük a szállítást (holnap) és a hangolót (majd a nyaralás után), és így 45e alatt lesz egy működő pianínónk*. Amit ezeken felül ingyen hozhatunk el Theo főnökééktől, mert a lakásban, amit vettek, benne volt, nekik viszont van egy jobb. Köszönjük D.-éknak is, és a gondviselésnek is!

*Eredeti titkos tervem az volt, hogy Abigél 9. szülinapjára veszünk egy használt orosz pianínót, de így vagy elodázhatjuk a vásárlást, vagy addigra már tudni fogjuk, hogy igenis nagyon érdemes. 

Eddig még nem hallottam erről a "díjról", most viszont Jucától megkaptam, úgyhogy köszönöm szépen, és mindjárt adom is tovább.  A díjat Zsuzsi alapította.

A feltételek igen egyszerűek. Aki díjazott, az maga is díjazóvá válik, és továbbadja 2 bloggertársának.
1. Kiválaszt 2 olyan blogolót, aki neki kedves, akinek az alkotásait sokra tartja
2. Meg is indokolja, hogy miért éppen őket díjazza
3. Majd hagy az illető oldalán egy üzenetet, amiben felhívja a figyelmét rá :)

Bármelyik magyar blog díjazott lehet, ahol alkotó tevékenységről tesz tanúbizonyságot annak írója. Lehet az bármilyen kézimunka, scrapbook, kreatív gasztroblog, ez csak a díj átadóján múlik.

Szóval a díjazottjaimnak olyanokat próbáltam választani, akik talán még nem annyira ismertek, hogy még több ember gyönyörködhessen a munkáikban (úgyhogy ezért nem Indianyóra és Nyagira esett a választásom):

1. Jucuu - bár még nem mosható pelusozok, de nagyon megfogtak a szépséges pelusai. Legjobban az a pelusa izgat, aminek a külső rétege vízzáró (de pihepuha ám, nem műanyag, mint a bolti all in one-ok!!!!). Leilának biztosan rendelek majd tőle, ha lesz kapacitása. És a többi alkotása is remek: csorgattam nyálamat a táskára is (korábbi oldalakon), például.

2. Buborék-ot pedig a festett pólói miatt választottam. Gyönyörű minták (többet szívesen hordanék magam is), vicces szövegek...

Díjazottjaimnak további jó munkát kívánok, és várom, hogy új szépségeket láthassak tőlük.

Szuper hétvégén vagyunk túl. A szombat a változás jegyében telt. Timó kiköltözött a hálószobánkból, be a saját szobájába. Most még nem hozok képeket, majd ha az augusztus közepi festés után szépen a most még hiányzó dolgok is be- és felkerülnek. Legyen annyi elég, hogy bár első nap nehezen aludt el, de egyre jobban szeret bent lenni, ma reggel pl. magára húzta az ajtót és bent játszott egyedül vagy 20 percet. A mi hálónk is átalakult: bekerült a térelválasztó, és kiderült, hogy sokkal nagyobb a szoba, mint hittük. A hálórész nem lett nyomasztóan pici lyuk, a dolgozórész meg egyenesen tágas, tökéletesen megfelel Theo kívánalmainak a fizikai és spirituális gyakorlatok helyszínét illetően.

Tegnap pedig barátainknál voltunk Surányban. Nekem fel sem tűnt, hogy 10 gyerek randalírozott a kertben, mert olyan jól elvoltak. Még a Dunához is lementünk, sőt, a Dunába is, a bátrak. Timó is nagyon bátor volt, egyszer még totálisan meg is merítkezett benne. Na, akkor nem volt lelkes, de két perc múlva megint boldogan fröcskölte a vizet.

Amikor haza kellett (volna) jönni, kitört a parasztlázadás, mert Sün barátnőmék is ott készültek aludni három gyerekkel, így végül az enyémek is kisírták, hogy hadd ők is. Csak hármasban jöttünk hát haza (Theo, Timó és én). Mint ma megtudtam, este ők még mindnyájan bementek Szentendrére és megnéztek egy ingyenes Szentivánéji álom-előadást. Solya, Sün, köszönjük!

Kaptam üveggolyókat. Nem igazán értem, de miért is ne. Szabad asszociáció, mondták. 

Kíváncsi vagyok rájuk: Amishael, Noémi (Földanyó) és Meglepetésbaba.

A - alma: alap. Mindig kell, hogy legyen itthon.

Á - Ági

B - bunkó, blog, bulgur: A nagyfiam néha. Felkelek, és klikkelek a feed-reader-re. Imádom, és tabouli szezon van.

C - cukor: nem tudnék lemondani róla. Évek óta csak nádcukor, de az kell.

CS - csoda: olyan sok van.

D - dackorszak: kezdődik. Nem csak a kétévéesnél.

E - Ember, etika

É - én: gáz, hogy ez az első szó, ami é-vel beugrik

F - fáradt: hamar fáradok, elnehezültem, le kell ülnöm folyamatosan

G - gurul: az üveggolyó nekem, a golyópályán, az autó a földön, lassan én is gurulok

Gy - gyengeség: az van sok, és túl gyenge vagyok változtatni

H - hála: nem ártana több

I - Indóház: a családban 3 olvasója van: Alex, Olivér és már Timó is

J - járóka: majd kell megint

K - Keresztmama, kórház: sokat gondolok rá. Idős, fitt, szellemileg jobban "ott van"? mint a saját anyám, de sajnos a szíve rendetlenkedik néhány éve. Szeretem, és aggódom érte.

L - Leila: még leírhatatlan érzések

Ly - lyavíthatatlan hejesírás: mindkét fiamnál egyelőre

M - málna (ma kaptam 8 kilót: hatot fagyasztva, kettőt frissen!)

N - nemez: szeretném felhasználni a gyönyörű színes gyapjút, de nincs ihletem

O - oltás: vajon Leilával hogy lesz, hogy alakul a kapcsolatom a védőnővel

Ö - örvény, ösvény: a közelgő szülés

P - pisi (bocsánat): központi téma nálam és Timónál. Potok: bármikor tudnám olvasni. A Davita hárfáját még nem sikerült megszereznem.

Q - qqriq: hogy ne én is quinoát írjak.

R - hépahetekmogyohó: nem a kedvenc betűm, ugye

S - shambala: ez csak úgy jött, pedig nem áll olyan közel hozzám

Sz - szabadság, szülés: szabad szülés, üldöztetés nélkül

T - teherautó, tehervonat: túl sok gondolatom forog a gyerekek körül?

Ty - tyúk: nem tudtam mást hirtelen

U - USA: érdekel. Vajon mikor jutok ki ismét? 7 éve voltam először és eddig egyetlenszer (a babakoromat leszámítva). "Mindjárt" lejár a 10 éves vízumom. 

Ü - ülep (olyan vicces ez a szó)

X - xenofóbia: nem értem, nem értem, nem értem

Y - yahoo groups: sok jó emberrel tartok így kapcsolatot

V - változás, váltás: ez állandó

W - waldorf: teljesen átszőtt, Wassenaar: életem meghatározó 5 éve (15-20)

Z - Zoárd

Zs -zsákbamacska: na, ez egy freudi elszólás. Mégis hiszek a véletlenben, a kiszámíthatatlanban?

Viszont közben kiderült, hogy magamról kellene, hogy szóljon a lista. Átnézem, lehet, hogy változtatok. Pl.a  gyárkémény asszem kikerül... Meg a nuncsaku is.

Na, és hogy zajlott a mai napja az ünnepeltnek? A szülei hamar elkészültek reggel, mert az apukája idén sem tudott a kolléga szabadsága miatt itthon maradni, viszont az ajándékokat oda akartuk adni neki. Neeeeem, ő még nem reklamálta volna, de a másik három egész nap az idegeimre ment volna a kérdéseikkel.

A kedvenc ajándéka az autószállító kamion fából. A többit ki se akarta bontani, az összes figyelme a kamionra irányult. Kapott még csodálatos fakockákat, nagyitól egy waldorf-barázon vásárolt filclovat és egy kalapálós játékot. Ez utóbbit Savitri-től hoztuk el egy varróasszonyos után, mert Timónak úgy tetszett, nekik meg kettő volt. És úgy gondoltam, hogy akkor már megvárjuk a szülinapját. Az összes ajándék kiválóan kombinálható egymással: a kamion bemegy a kockákból épített házba/várba, a kikalapált hengerek legurulnak az ívelt elemeken, a lovat is lehet a kamionnal szállítani, ésatöbbi.

Aztán elmentünk a Vasúttörténeti parkba Indianyóval és Dominóval, mert Dominó is imádja a vonatokat, én pedig vágytam Indianyó társaságára. Megnéztük a hatalmas mozdonyokat, egy terepsztalt, egy lóvasutat, hajtányoztunk, mentünk a kerti vasúttal és persze játszottunk a gyönyörűen rendben tartott park kiváló játszóterén. Aztán, bár a nagyok tiltakoztak, hazaindultunk, mert a kicsik (és a mozgóhasú) elfáradtak. A délután itthoni játékkal telt. Este pedig hamis spenótos lasagne-t ettünk és tortáztunk. Timó nagyon boldogan aludt el...

Kicsi fiam két éves. Olyan nagyon sűrű volt a 2006-os év, nagy változásokat hozott, amelyek közül a legnagyobbak Timó és a költözés voltak. Mindkettőért naponta adok hálát, mert mindkettő nagyon nehéz volt, ám mindkettő olyan csodálatos. (Na jó, hajnali négykor, amikor fejberúg egy apró talp, akkor kicsit kevésbé vagyok hálás, de ez talán érthető.)

Hogy miért volt az ő születése olyan nehéz, csak gyanítani tudom. A tippem az, hogy a Természet nem szereti, ha elveszítjük az iránta érzett alázatunkat. Ha azt érezzük, hogy ezt a kisujjunkból kirázzuk, mit nekem. Márpedig valahogy így álltam hozzá mind a szüléshez, mind az azt követő időhöz. Eszembe nem jutott, hogy Abigél bámulatos születése után nem valami még csodálatosabb, még könnyebb, még felemelőbb következik. Abigél szülését követő egyhetes szigorú ágynyugalmat (leginkább a vízszintes helyzet miatt) betartottam bár, de korántsem éreztem szükségesnek. Csak elhittem Áginak, hogy így lesz nekem jobb. De fizikailag ugyanolyan fitt voltam, mint a fiúk születése után. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mielőtt Abigél megfogant, akkor voltam egész életemben a legjobb kondiban, hála a 3/4 éven keresztüli heti 3-4 bíróicázásnak...)

Bár Abigél is sírt valamennyit az első hetekben, hónapokban (emlékszem, hogy tán két üveg gripe water is elfogyott vele), de leginkább az maradt meg bennem,hogy amikor két hetes volt, és Theo visszament dolgozni, a délutáni ovis kört nekem kellett abszolválnom. Kéthetes baba autóba be (légkondi nélkül!), 7 kilométer az út oda, baba a karomra (hogy jó messze legyen a kíváncsi ovisoktól!), ovi udvarára ki (mert a doki nénink javaslatára az udvarról hoztam el őket, hogy mégis kevesebb bacinak legyen kitéve) és a három gyerekkel haza. Napközben meg éltük az életünket: evett, aludt, sétáltunk, vásároltunk, semmi különös nem történt. Könnyű volt, már amennyire egy kisbabával és két óvodással könnyű lehet.

Timónak pedig még autóba beköthető mózeskosarat is vettünk, hogy a sok autózást még jobban viselje, és a gerincét se terhelje meg a ferde autósülés. Álmomban nem gondoltam, hogy ez a kis maszat addig torkaszadtából fog üvölteni az autóban (és nem fog soha elaludni), amíg a menetirányba fordított autósülésbe át nem kerül. Otthon is próbáltam mindent (még cumikat is beszereztem, értitek?! Vagy négy fajtát! A negyedik gyereknél!!!), és mégis csak akkor "hallgatott el", amikor négyhónaposan megtalálta a hüvelykujját.

És valahogy ahogy ezen a két nagy akadályon túl voltunk, Timó nagyon megváltozott. Lenyugodott. Ismerősök nem győztek, nem győznek a mai napig csodálkozni, hogy "milyen nyugodt baba/gyerek". Simán végigszöszmötölte, -ülte a havi néhány szülői estet, a napközbeni baráti (varróasszonyos) összejöveteleket, jól viselte a kissé idegen helyzeteket. Akárcsak Abigél, ő is kiválóan el tud játszani egymaga, bár ki is tudja harcolni a tesóitól (fejhangú visítással a lépcsőnél), hogy felengedjék az emeletre a sokkal pöpecebb játékokhoz. Most itt le is zárom a dícséretét, mert kezdődik a "terrible two-s" és bizony már meg-megcsapott ennek a szele is. Akarata ugyanis erős a fiatalúrnak. Nem véletlenül hívják Odin-nak.

Mivel a holnapi nap a szülinap jegyében fog telni, így muszáj ezt még ma este feltennem.

Ma egy klassz kerti varrókörön voltam. Az előző kettő is nagyon klassz volt (én jól is haladok az ilyen alkalmakkor, mert tudok varrni ÉS dumálni egyszerre), de azokon nem készültek olyan képek rólam, amiket fel akartam volna tenni. De ma Timó egy nyűgösebb pillanatában úgy gondoltam, hogy kérek egy eszközt, és meglátjuk, Timó hogy viseli a háton hordozást. Hogy el nem laszik benne, mint sok gyerek, azt gondoltam, de talán megnyugszik. Orsi Bamberoo-ja lett az áldozat. Végül is Timó nem tiltakozott, bár a fotón nem vág valami lelkes arcot, de nem is nyígott benne. Viszont amikor a nagyok úgy döntöttek, hogy megtekintik a közeli szuper játszóteret, inkább Timót is elküldtem velük, így előbb lekerült a hátamról, mintsem a ghátam leszakadt volna, vagy Timó nyafogni kezdett volna. Szóval, íme az első percek.

Ez a kép pedig két hete a Budaörsi babahordozó klubban készült, Liv karikás kendőjével. Timó hihetelenül boldog, amikor csípőn hordozom, valahogy így érzi magát a legjobban: jól lát mindent, de mégis nagyon közel van, látja az arcomat, meg tudom puszilni. 

Szolgálati közlemény:

Theo feketeürömöt keres, elég sürgősen. Úgy három zacskónyit. Hiánycikk, mert rajta van valami 'veszélyes' gyógynövényeket tartalmazó listán. Már beleütköztünk ebbe egyszer, de akkor sikerült végül szerezni egy Herbáriában. 

Ha valakivel szembejönne egy jó adag feketeüröm (artemissia vulgaris), sikítson nekünk!!!! 

Ja! Nem, nem elszívni akarja, semmi ilyen szándéka nincs. Álompárna készülne belőle, ajándékba. És igen, rokona a parlagfűnek, én allergiás is vagyok rá rendesen...

Mynonától kaptam ma mail-ben ezt a cikket a gyerek bio-étkeztetésről, és egyáltalán, étkeztetéséről. Harmonet-es cikk. Elolvastam. És egyetértek Mynonával: olyan mértékű fogalomzavar és tévhitek sokasága található benne, hogy ingerenciát érzek blogolni róla. Bár szerintem az íróval ellentétben az én olvasóim nagy része tisztában van, hogy mi a különbség a bio és a vegán táplálkozás között.

Na, előbb olvassátok el.

Nem vagyok orvos. Se dietetikus. Szülő vagyok, aki tájékozódott, és folyamatosan ezt teszi. Ha újságíró lennék, kínosan ügyelnék arra, hogy otthon legyek a témában, amiről írok. Na tehát (sajnos a cikk le van vádve, így be kell pötyögnöm, amit idézni szeretnék, megpróbálok pontos lenni):

A bio táplálkozásba pl. sok embernél nem fér bele a tehéntej... Első komoly fogalomzavar. A bio vegyszermentes termesztést jelent. A tej belefér, ha az állatot úgy tartották. A hús is belefér. A vegán táplálkozásba nem fér bele egyik sem. És még ott is vannak fokozatok: van, akinél a méz sem fér bele!

A gyermeket fogyókúráztatni szabad, kell is, azonban mértékkel... Ez sem igaz. Vagy a fogyókúra fogalmával nincs tisztában. Gyermeknél a jelenlegi testsúly megtartása a cél, a további hízás megakadályozása, hogy ahogy nő (az évek során, nem egyik hónapról a másikra!!!!) ledolgozza a túlsúlyát. Természetesen ehhez az ésszerű táplálkozás alapvető, ezzel nem vitatkozom. De nem örülök annak, hogy egyes szülők majd "mértékletes" fogyókúrának vetik alá a chips-evő gyereküket, és már most megismertetik szerencsétlent a jojó-effektussal, a gyomorpanaszokkal és hasonlókkal.

Hogy a fizikai munkában a vegetáriánusok kevésbé lennének eredményesek, szintén nincs alátámasztva. Ez egy beidegződés a mi nyugati világunkban, és mivel egy fizikai munkát végző ember a legritkább esetben hajlandó kipróbálni (teljes nyitottsággal), hogy mit bírna egy teljesértékű(!!!!!) húsmentes étrenden, így ezt így kimondani butaság. Számomra mindenesetre tanulságos volt arról olvasni, hogy egészséges középkorú, 21 napos (orvosi felügyelet mellett zajló) léböjtöt tartó emberek napi szinten mentek teljesítménytúrára (Forrás: H. Lützner) A fogorvosom vegetáriánus (nem tudom, vegán-e), az egyik barátunk pedig sok éve vegán. Mindketten rendszeresen maratont futnak, a barátunk a Kinizsi 100-nak megfelelő futóversenyt is megcsinálta, nem is egyszer már. Két vegán lánya pedig atlétizál.

Elmondja a cikk írója ugyan, hogy nem javasolt egyéves kor alatt tehéntejet adni, de óvatosságra int a bio-étrenddel kapcsolatban, mert a gyerek nem tanulja meg lebontani az egyes dolgokat, így pl. a tejet kihányja óvodás korban, vagy tej- és lisztérzékeny lehet. Öööööö, mitől is lesz lisztérzékeny egy gyerek? Vagy tejérzékeny? NEM ATTÓL, hogy NEM kapott ilyeneket, hanem, hogy terheltük a szervezetét idő előtt olyan anyagokkal, amiket még akkor egyszerűen képtelen lebontani. (A lisztérzékenységről az elmúlt évben meg kezd kiderülni, hogy egyikhez sincs köze, vagy intoleráns egy szervezet, vagy nem.) Amikor Abigélt vártam, a gyerekorvosunk javasolta, hogy a tejterméket ugyan ne, de a tehéntejet hagyjam el, hogy minimalizáljuk a későbbi allergia lehetőségét. Hogy emiatt, vagy más okból, de Abigél valóban nem szenved semmi ilyesmitől, míg Olivér erősen szénanáthás, Timó pedig ekcémás. Náluk tartottam tejmentes étrendet várandósság alatt, mert kényelmes voltam.

Óvoda. Aki vegetáriánus, vagy még inkább bio-étrenden neveli a gyerekét, az nemhogy nem felejti el közölni az óvónőkkel, hogy a gyerek pl. vega,- hiszen könyörgöm, tudatosan, a legjobb meggyőződése szerint neveli így, és nem azért mert "éppen csak biokaja szokott itthon lenni, véletlenül", hanem igyekszik olyan intézményt keresni, ahol ezt nem csak tolerálják, de esetleg maguk is úgy főznek. Igen, kevés van ilyen. Igen, ezek magánintézmények. Azonban: ha orvosi papírod van pl. a laktózintoleranciáról, akkor a mezei ovi is köteles biztosítani a megfelelő étrendet, bizony.

Szója. Már miért KÉNE a bio-gyereknek szóját ennie? Mert a cikk írója nem tudja elképzelni, hogy a húst ki lehet váltani mással is, nem csak szójakockával? (Kezdem felhúzni magamat, érzitek?) Mi ettünk tofut, mert nagyon szeretjük. Most is szeretnénk, csak sajnos Timónak tilos. Nincs bizonyítva, hogy arra érzékeny, de jelenleg kikapcsoljuk a terhelő élemiszereket. Ahogy a citrusokat is, például, és a dióféléket.

Gabonatejek és társai, meg a szigorúan bio-étrend. Mivel kalciumról beszél, ezért ismét feltételezem, hogy a vegán étrendet nyilvánítja veszélyesnek, és nem a vegyszermenteset. Tény, hogy a teljesen vegán étrenden élőknek sokkal jobban oda kell figyelniük, hogy miből mennyit fogyasztanak, mint akár az ovo-lakto társaiknak. Ez is tanulható ám, egy kis odafigyeléssel. (Én ezt jelenleg még nem akarom megtanulni, mert nem tervezek teljesen leállni az állati termékekkel, ezért most a várandósság alatt is fogyasztok tejterméket (amikor Timó alszik, és nem látja), ha nem is azt a nagy mennyiséget, amit korábban.)

Hogy azért adjak meggyőződésem ellenére ilyen-olyan kaját a gyereknek, hogy megtanulja azokat (ill. a bennük lévő méreg- ill. terhelő anyagokat) lebontani, nekem fordított logikára vall. Ha a szervezet nem képes a laktózt lebontani, akkor attól nem tanulja meg, hogy jól megterhelem vele, sőt. A gyerekeim a kezdetektől vegetáriánusok. Egy táborban Alex megevett egy zsíros kenyeret, mert nem tudta, hogy az. Csak akkor kezdett el émelyegni, amikor Olivértől megtudta, hogy az mit evett. Nem a zsírtól lett rosszul, a tudattól, hogy megevett valamit, amit inkább kihagyott volna. Ha most benyomnának egy tál húslevest és egy jó adag marhapörköltet fehérlisztes galuskával, nyilván rosszul lennének. Nagyon megülné a gyomrukat. De az enyémet is, pedig a fenti logika alapján én képes vagyok ezeket az anyagokat lebontani, hiszen még csak 12 éve tartom magam távol a hústól.

Tényleg fura egy logika. Mivel életem során esetleg eljutok Indiába vagy Afrikába, ahol esetleg ennem kell az ottani ételekből és hasmenést kapok tőlük, akkor már most kezdjem el magamat szoktatni azokhoz a vírusokhoz/bacikhoz/körülményekhez?! Ehhhhh.....

Miért, miért nem esik szó arról, hogy a nagyüzemi húsok, a nagyüzemi tej, zöldségek és gyümölcsök mit tartalmaznak?! Miért a nem-bio gyümiktől kapott permet-mérgezés kezeléséről van szó a cikkben, miközben a bio-kajával szemben meg óvatosságra int?!

Hogy jelenhet meg egy ilyen cikk egy olyan portálon, mint a Harmonet? És mit árul el ez a cikk a többi témában írott anyagok megbízhatóságáról????

Ma kicsit besokalltam, és impulzusvásárlásként bedobtam a kosaramba egy újfajta zabkekszet, Győri édes Zabfalatokat. Jégkérmet is vettem, Gelato Italiano márkájút, amiben nincs tejtermék, se szója. Hogy mi más roppantul egészségtelen anyag van benne, nem érdekel!

A keksz összetételét csak itthon olvastam el, gondolva, hogy nekem ez így is, úgy is KELL, ha van benne tiltott cucc, akkor maximum én eszem meg egyedül az összeset! És láss csodát: se tejtermék, se tojás, se szója! El se hiszem. És ez még mind semmi. Mert a keksz finom is, kísértetiesen hasonlít (koppintás?) a Hobbits-ra.

Vegyesfelvágott következik, összevissza.

30 hetes vagyok. Hatalmas, ügyetlen bálnának érzem és látom magam, pedig a kívülállók reakciói alapján ("máááááár a hetedik hónap?!") nem lehet olyan vészes a helyzet. Á, hülye self-image.... Mert persze ráncosnak, de ugyanakkor tányérképűnek, karikás-szeműnek is látom magam. Meg úgy érzem, el vagyok nehezedve. Egy egyórás tescózás (tegnap) totál lemerített (pedig volt szerencsém egyedül menni, és még meleg sem volt!), csak vánszorogtam a végére. És "kacsáztam", ahogy a nagy-terhesek, meg a nagyon kövér emberek szoktak.

Holnap jön a festő. Tegnap és ma anyukám is itt volt rámolni,- nélküle sehol nem lennénk. Sőt, holnap reggel még idejön bútorokat tologatni helyettem, és elviszi Abigélt és Olivért hétfő estig vagy kedd reggelig (Alex még táborban.) Szóval a helyzet tulajdonképpen megnyugtató, de kicsit mégis tartok tőle. Már beterveztem, hogy magam vigasztalására egyik délelőtt elmegyek plázázni egyedül (Timót és Theo-t itthon hagyva), hogy kinézzem Olivér szülinapi ajándékát. Már kaptam tippeket barátoktól, meg kerestem a neten is, de egy kis hagyományos játékboltozás jó kikapcsolódás lesz.

Egy kivételével Timó ajándékai is megvannak. A telhetetlen hernyócskás könyv szerdán vehető majd át a Bookline-nál (egy sarok Theo munkahelyétől). Sajnos a saját készítésű ajándék idén nem jött össze, de nem vagyunk elkésve, lesz még idén Karácsony is. A nagyok megszokták, hogy néha egyik-másik szülőtől is kapnak ajándékot, és nem csak a Télapótól. (Alex meg már tudja, mi a dörgés.)

Sokat gondolkozom Alexről mostanában. Ezek a gondolatok még nem publikusak, és valahol nyomaszt is, hogy olyan kevesekkel tudom csak megosztani őket. Ma volt valakivel egy "véletlen"  beszélgetésem (véletlenek, ugye, nincsenek), ami felkavart, megnyugtatott, lenyűgözött, egyes kétségeimben megerősített, és most minden eddiginél több kérdéssel kell szembenéznem, szembenéznünk. Tudom, hogy majd ez is megoldódik; majd csak sikerül rájönnünk, hogy kell-e döntenünk egyáltalán.

A minap kifejeztem Theo-nak abbéli aggodalmamat, hogy nem érzem az élet hullámvasútját. Hogy olyan sok jó történik, olyan jó az életem, félek, hogy mikor jönnek a természeti törvények szerint elkerülhetetlen hullámvölgyek, megpróbáltatások, szenvedések, zuhanások. Furcsának találta, hogy nem veszem észre őket, de azért elkezdte sorolni. Amikor beköltözés után, de még szerződéskötés előtt brutálisan beázott a megvásárolni tervezett lakás és csak pakoltuk az edényeket a csöpögő-csurgó víz alá; amikor általunk soha nem tapasztalt nehézségbe ütközött Timó anyakönyvezése, ezzel veszélyeztetve az előszerződésben kikötött adásvételi-kötés időpontját; amikor a mi vevőnknek megtagadták a kölcsönét, és így úgy tűnt, hogy nem teljesül majd a félszocpol feltétele, hogy annak benyújtásakor ne legyen a nevemen ingatlan; amikor a mi hitelügyintézünk lebetegedett és ezt velünk elfelejtették közölni, úgyhogy a drága ügyvédünk (örök hála neki!) által anno hihetetlenül tágra kialkudott fizetési határidő utolsó napjáig kellett az eladónak várni a pénzére... Szóval hiába minden-jó-ha-a-vége-jó, az bizony egy elég sötét időszaka (fél éve) volt az életünknek. Aztán voltak kisebbek, amikre most nem térek ki, viszont egy újabb nagy megpróbáltatás volt... hát bizony!... a kisbaba. És ez az Alex-es téma is ilyen, hm, megpróbáltatás. Csak az ember hajlamos a nehézséget azonnal betegséggel, létbizonytalansággal, halállal azonosítani, és esetleg észre sem veszi a saját bensőjében lezajló halált és feltámadást... Úgyhogy legalább ezzel kapcsolatban megnyugodhattam: a természet törvényei folyamatosan működnek, nem kell valami tragédiára készülnöm, jaj, de jó... 

A burok, már megint a burok. Amiben nem tarthatók örökké. És amikor nem tudjuk nekik megmagyarázni az abszurdot, mert mi sem értjük.

Rádiót hallgat, mert... mert rádiót hallgat. Mert van neki is magnója, meg a sógornőm telefonjával játszott ma délelőtt, amíg mi gyerekes és kismamás témákról beszélgettünk, Abigél pedig mesésen elfoglalta Timót és Masát. 

A hazaúton megkérdezte, hogy miért akarják Geréb Ágit börtönbe csukni, és igaz-e, hogy oda kerülhet. Nem tudtam, mit válaszoljak. Mondjak el mindent, amit tudok? A Szakmai Kollégium hajtóvadászatáról, a "kalácsharcról", a Polt Péter-féle ombudsmani állásfoglalásról, mint hivatalos oldalról?

Meséljem el neki a személyes oldalt, hogy találkoztunk (ő is) azzal a párral, aki akkor Karácsonykor ikreket szült? Abban a lakásban, ami akkor a tanfolyamoknak is helyet adott, vasárnap délelőttönként egy otthonszült zongoraművész-anyuka zenés-zongorás foglalkozást tartott néhányunk gyerekeinek. Éppen a karácsonyi műsorukat mutatták be a lurkók. Az a házaspár is ott volt, már "beköltöztek" a lakásba, lévén vidékiek voltak. Az anyuka nevetve mondta nekem, hogy akkor is otthon szülnének, ha Ági nem vállalta volna el őket.

Mit gondol egy tízéves, ha a saját tapasztalata, a saját meggyőződése, a szülőktől hallott vélemény ellentmond annak, ami a rádióból jön? Otthon született. Ágival. Az összes testvére otthon született, Ágival. Remélhetőleg a legkisebb testvére is otthon fog születni. Egy csomó osztálytársa otthon született, Ágival. Azok testvérei is otthon születtek, Ágival, vagy legalábbis más bábákkal. A szülei igen nagyra tartják Ágit, és nem csak ők, a szülők nagyon sok barátja is. Akiket ő is ismer, kedvel, akikben bízik. Ágiban is bízik, miért ne bízna?! És akkor jön a  r á d i ó  és olyanokat mond, hogy akár öt évre is... Miközben ő is tudja, hogy vannak emberek, akiknek nem kellett volna meghalniuk, csak hát a kórházban hibáztak. Igaz, ezek nem csecsemők, viszont rokonok vagy családi barátok voltak. Tudja, hogy a szülei mindent elkövetnek, hogy ne szegjék meg az ország törvényeit. (Igen, ha kijött volna a törvény, még kórházba is bementem volna a mostani picivel. De eddig még nem jött ki.) Ám a szülei a polgári engedetlenséget sem ítélik el, nagyon indokolt esetben.

Kinek higyjen, kiben bízzon? Nekem óriási gondot okozott gyerekként, hogy nem voltak velem őszinték a szüleim. Kímélni akartak engem, de elsősorban féltették saját magukat. Nehogy a nem-megfelelő dolgot kotyogjuk ki a nem-megfelelő helyen, mert az akkor még más világ volt, különösen a politikában, a diplomáciában. Soha nem tudhattam, hogy mikor mondtak igazat. Ez abszolút aláásta a biztonságérzetemet, de a bizalmamat is. Ezért (is) fogadtuk meg Theo-val, hogy nem hazudunk a gyerekeinknek. A kegyes hazugság is hazugság. Aztán revideáltuk ezt a nézetet: az őszinteség nem kell, hogy azt jelentse, hogy minden tényállást közölni kell, ami megterhelné a gyereket. Viszont amit mondunk, az igaz legyen. Most viszont itt állok, hogy mennyi az annyi?! Mennyit bír el egy tízéves? Mi az, aminél még azt érzi, hogy bízom benne, és ő bízhat bennem, hihet nekem, de még nem rendül meg a hite a világban, amiben él. Hiszen ez nekünk is olyan végtelenül nehéz néha, pedig mi jobban fel vagyunk vértezve a cinizmus, a tudatlanság, a rosszindulat ellen.

És attól félek, ezek a küzdelmek csak most kezdődnek. Fel kell kötnünk a bundabugyit. A gyerekeknek is, sajnos. Ugye lesz erejük hozzá?

Tegnap nagyon jó napunk volt egy kedves ismerősnél. Amíg én gyógyítottam a nagy kölesbabáját (mert a köles súlyától megnyúlt szegény, viszont a gyógyítás után "jobb lett, mint újkorában", állítólag), addig a  gyerekeim egy szál bugyiban/pelusban szaladgáltak a vadregényes kertben Ági két gyerekével. Saraztak, hintáztak, nyuszikat etettek és bámultak és vizeskedtek, persze. Olivér inkább a méltóságteljesebb és nehezebb végét fogta meg a dolognak: segített tüzet rakni és táplálni, amin először egy kevés krumpli főtt, a szintén nyílt lángon sütött krumplis lángoshoz. Amihez még napraforgó-tejfölt is kaptunk. Meg fokhagymát. Tízóraira meg vegán meggyturmixot. Igazán fejedelmi volt.

Na, hát Timó is jó koszos lett, és az esti zuhanynál sem tudtam a talpacskájáról ledörzsölni néhány fekete maszatot. Soha nem gondoltam volna, hogy ez ennyire fel fogja zaklatni. Valahányszor meglátja  talpát, nyöszörög, rázza a lábát, segítséget kér, jön, emeli felém és mondja a magáét. Mivel még mostanra sem kopott le, így még most is. Azt se nagyon szereti, ha a keze sötét-maszatos. Ha mézes-ragacsos, az nem zavarja, de egy karobos, kakaós, szederlekváros maszattól nyavalyogni kezd. Lehet, hogy lesz egy olyan gyerekem, aki kivételesen szeret tisztálkodni?!?!?!? (Mert pancsolni mind szeret, de szisztematikusan mosakodni...) 

Napok óta gondolkozom azon, hogy hogyan is fekszik ez a baba hasamban. Valahogy itt is rúg, ott is nyom, de... túl széles ahhoz, hogy ez itt fent akár fejecske, akár popsi legyen. Úgyhogy elkezdtem gyanakodni, hogy haránt-baba. (Ami persze még változhat, de ez az az eset, amikor nem lehetne otthonszülés. De ez csak a tények kedvéért.)

Szóval valószínűleg annyira foglalkoztatott, hogy, bár nem terveztem, de a következő álmom volt. Fekszem, felébredek az ágyunkban, ami valahol máshol van, mert sok más ember is van ott. Mintha egy tábor lenne, vagy szálloda nagy közös hálóteremmel. Meglátom Gebér Ágit az ágyam mellett. Jaj, de jó, mondom neki, ha már itt vagy, és rajtam csak egy hálóing van, ugyan nézd meg, kérlek, hogy hogy fekszik bennem ez a baba. Rámnéz, és azt mondja, hogy ő csak egy virtuális Ági, de azért szívesen. Rögtön tudom, hogy ez azt jelenti, hogy valahogy számítógépes kapcsolatban áll az igazi Ágival, aki, miután megnézi a virtuális lény jeleit, meg fogja tudni adni a választ. Úgyhogy megtapogatja a hasamat, és ebben maradunk. Később találkozom Theo-val, és hoz egy papírkát, hogy most kapta Ágitól az üzenetet. És valóban: az áll rajta, hogy harántfekvés, (angolul! A vicces az, hogy Theo-t ma reggel megkérdeztem, nem tudja, mi az a szó. Mondtam, hogy "de az álmomban tudtad!", csak röhögött a galád...) A neten keresve valószínűleg a "transverse position" a megfelelő szó, bár olyan mindegy, mert az álmomban egyértelmű volt.

Na most. Szerintetek hányan hiszik/hinnék azt, hogy hülye vagyok, amiért meg vagyok győződve róla, hogy -legalábbis jelenleg- a kisbabám keresztben fekszik?

Reklám: 

Akit érdekel: vasárnap este 18:30-kor a Westend tetején a Tér Film Zene fesztivál keretén belül a Magonc együttes koncertet ad. (Igen, Olivér is.) Nem tudom, milyen hosszú lesz a koncert, de cd-t is lehet majd ott venni, a régit is, az újat is.

29 betöltött hét. Ha minden igaz, akkor a kicsi baba most 40 centi hosszú és 1 kiló 10 deka.

Annyira furcsa belegondolni, hogy ha Olivért utánozza, akkor 8, ha a többieket, akkor 10 hét múlva megszületik. (Ha a maga feje után megy, akkor még akár 13 hét is lehet hátra, jaj!) Nem tudom, hogy készen állok-e én erre. És nem is tudom, mire nem állok készen. A szoba, az kész lesz. Igy vagy úgy, de fogadóképes lesz, hiszen Timó már benne fog lakni, esetleg pár kipakolatlan és el-nem-távolított kartondoboz társaságában, legrosszabb esetben.

A szülésre nem lennék felkészülve? Hát, most semmiképp nem vagyok. El akartam menni pszichológushoz is, nem tudom, össze fogom-e tudni hozni. Most már valahogy nem tűnik olyan égetőnek. Van egy nagyon erős érzésem, hogy nem fogok annyira megszenvedni vele, mint Timóval. Ennek ellenére persze nem lenne hátrány Timó szülését feldolgozni rendesen. Majd meglátjuk.

A kisbabára nem lennék felkészülve? Hát, arra sem vagyok felkészülve, az is biztos. Nem is arra, hogy kibújik és megölelhetem, és ő az utolsó kisbabám, és nem leszek többé várandós, és először kapja be a cicit, aztán nem alszunk első éjszaka... Ezek valahogy olyan automatikusan jönnek majd. A köldökcsonk kezelése, a rágógumi mekónium lesikálása, a begyulladt mellek. Mindez, bár mindnél más volt, azért mégis rutinná vált ennyi gyerek után. Ami megijeszt kissé, azok az születést követő hónapok. És évek. Hogy onnantól ő is minden áldott nap velünk lesz, és őróla is minden áldott nap gondoskodni kell, miközben a többiekről is, persze. Erre a megnövekedett teherre nem vagyok még felkészülve. Meg ijesztgetnek is, az az igazság. Valahogy kevesen tudják elképzelni, hogy segítség nélkül szeretném tudni megoldani, mert ilyenek a lehetőségeink. Van, aki egyetlen kisbabát nem tud elképzelni úgy, hogy ne költözzön oda a nagymama hetekre, ne legyen folyamatos segítsége a nagyokkal, vagy netán a háztartással. Nekem ilyen soha nem volt. Abigél (és igen, Timó) születésekor kaptam párszor komatálat, ami nagyon klassz volt, de leginkább a szeretet-ereje miatt. Egy anyuka már most felajánlotta, hogy iskola után haza tudja hordani Abigélt az ő kislányával együtt. Na, ez óriási segítség lesz, hihetetlenül hálás is vagyok érte. Másra valahogy most így előre igényem sincs. Nem szeretném, ha anyukám "itt lógna" még ha főz és takarít, akkor sem. (Meg remélhetőleg addigra ismét dolgozni fog, vagy elintézi a nyugdíját, vagy akármi, de nem ilyen ex lex állapotban lesz, amit egy bizonytalan idejű betegállomány biztosít a számára. Nem kell megijedni, nem beteg. Vannak problémák, de ezek szinte mind a teljes kimerültségre vezethetők vissza és amióta nem dolgozik, drasztikusan javult mind. Már szívzöreje sincs.) És persze ami igazán nagy kérdés számomra a "van-e segítséged?"-ben, az az a feltételezés, hogy a gyerekágy a legnehezebb időszak. Fizikailag nyilván nem könnyű: testileg megviselt vagy, vért vesztettél, a gátizmaid nem regenerálódtak még, ideális esetben 6 hétig feküdnél. De bevallom őszintén, nekem a későbbi időszak az, ami sokkal nehezebb. Amikor beállt a rutin. Amikor minden nap mindenki úgy számít rád, mint eddig. Amikor a kisbaba sincs már el egész nap szopi-alvás-ritmusban. De akkor már általában nem is kérdezik, hogy bírja-e az anya, akkor már elfogadott és normális, hogy bírja. Szóval tudom, hogy nem lesz könnyű, tudom, hogy meg kell majd szokni az új helyzetet. Tartok is tőle valamelyest. Sőt, lehet, hogy a gyerekágy alatt is segítségre szorulok majd, ez simán kiderülhet. De nem hiszem, hogy az összes nehézségemet a pár hétig jövő segítség (aki főz, takarít helyettem) fogja megoldani. Bár ilyen egyszerű lenne!

Na, ez jó összevissza lett, de mentségemre legyen mondva, hogy másznak a hátamon. Igen, széken ülök. Ő meg áll mögöttem és megpróbál a nyakamba mászni, én meg egyensúlyozok, hogy ne essen le lehetőleg, de azért a nyakaba se üljön és a billentyűzetre se taposson rá...

Az elmúlt két napban két kedves ismerősöm, barátom kapta kézhez a felmondását. Mindketten nők, anyák, családfenntartók. Sok más mellett közös bennük az is, ahogy a helyzethez viszonyulnak. Theo mindig azt mondja, hogy nem az a lényeg, hogy mi történik velünk az életben, hanem, hogy azt hogy kezeljük. Ez a két nő bámulatosan fogadta a hírt: semmi pánik, semmi sírás, semmi panasz, ellenkezőleg. Mindketten tudják (nem csak bíznak benne, hanem tudják), hogy a helyzetet meg tudják és meg is fogják oldani. Lehet, hogy másmerre kell indulniuk, mint amerre eddig mentek, és állítom, mindketten örülnek ennek a váratlan lehetőségnek.

Hiszen az életben semmi nem állandó, csak a változás. (Igen, közhely, de attól még igaz.)

Ez a két nő felveszi a kesztyűt és bátran és életvidáman néz a jövő elé. Csodálom őket.

Timó tegnap kapott egy új ágyat. Nekem most nagyon furcsa, hogy egy 160-as gyerekágy van a hálószobánkban, de persze tudom, hogy csak átmenetileg.

Elkezdtük hát pár hete a leendő "babaszobát" (Timó és Leila) kiüríteni, mert eddig ugye tároló és vasaló- és meditálószoba volt. Hangsúly a tárolón, ui. a vasalódeszkát egy perc alatt ki tudtam hozni. És bár a "szanktum-asztalka" is bent van (a meditáláshoz és más spirituális munkához), az is abszolút könnyen áthozható lesz a hálóba, ami egy térelválasztóval válik majd multifunkcionálissá. Tehát hetek óta dolgozunk a dolgon, amolyan mi-tempónkban: mindig egy kicsit...

Tegnap megvettük a bútorokat: Timó ágyát (ezt hazahoztuk, összeraktuk, ld. fent), egy ruhásszekrényt, egy fiókos komódot, egy nagyon színes csíkos gyapjúszőnyeget és a saját térelválasztónkat. Pénteken hozzák őket házhoz (és fel a negyedikre, hehe.) 

A tervünk az, hogy kb. Timó szülinapjára (még majd' egy hónap) berendezzük a szobát, hogy legyen két hónapja megszokni, hogy ő ott lakik, és ne a kisbaba születésével szoruljon ki a hálónkból... És úgy gondoltuk, hogy a külön szobát is könnyebben elfogadja, ha addigra legalább az ágyacskája ismert és megszokott és kedvelt már.

Nagyon tetszett neki az ágy, bár igen nehezen aludt el rajta. Nem is csoda: mégiscsak a nem-megszokott, hiába tettem át a derékalját (ami kicsi erre, de nem baj), a babáját, stb.-t, sokkal "nyitottabb", mert nincsenek ott a védelmező rácsok (amiből már kettőt úgyis kivettünk, úgyhogy szabad ki-bejárása volt már egy ideje) és hát új szaga is van, a fának is (ami jó szag) és a matracnak is (ami kevésbé jó). Azért csak elaludt, bár sokat kellett neki pluszban énekelni, mire elpilledt annyira, hogy engedett kijönni. Aztán a döbbenetes éjjeli vihar persze felkeltette, onnantól köztünk aludt, de ezt nem is csodálom. Talán az elmúlt két év egyik viharja sem volt ilyen hangos, még ha több víz zúdult is le.

Hát így vagyunk most... Tervek és átulakítás, átalakulás.

Azért volt tegnap még egy, említést érdemlő epizód is. Azért szerdán mentünk az ikeába (Theo szabadnapot vett ki), mert aznap lehet thm-mentes hitelt felvenni. Vittünk minden papírt, összeszedtük az összes kiválasztott bútort (csak a tény kedvéért: 150e forintért), beadtuk az igénylést, a nő mindenre bólogatott, kaptunk süti-kávé kupont, és mialatt azt fogyasztottuk, hívott a mobilon, hogy elutasították a kérelmünket. Indoklás nincs, neki sem mondják meg. Hoppá. Döbbenet. Nem hiszem, hogy sok ember ad be hiteligénylést olyan nettó fizetéssel papíron, mint mi (és végül is nem magas összegre!) (Mert aki ennyit keres, leginkább elintézi, hogy ne vegye el a felét az állam, de ez most más tészta.) Maga az ügyintéző sem igen értette, csak csendben rábólintott, amikor megkérdeztem, hogy az állampolgárság miatt lehetett-e. Talán. De sosem fogjuk megtudni. Egy sima nyugdíjas hitelképesebb, mint mi, hehehe. Kár, hogy anyám még egy évig nem nyugdíjas.

És tadadadammmm!!!! Theo első reakciójának hála nem hagytuk magunkat kihozni a sodrunkból, a jókedvünkből, nem hagytuk, hogy egy ilyen negatívum kizökkentsen. Mély lélegzet után Theo gyorsan meghozta a döntést: Visa-kártya. Igaz, hogy egy hónapja eldöntötte, nem terhelünk rá mást, amíg vissza nem fizettük teljesen, de mivel várható néhány kisebb extra bevétel a közeljövőben, így felelősen vállani tudtuk.

Otthon aztán azon mulattunk, hogy hamarabb felhúzzuk magunkat egy folyton-feleslegesen-fecsegő Alexen, mint egy elutasított hitelkérelmen.

Azokat, akik innen szokták olvasni Caminopangea blogját, érdekelheti, hogy van egy másik, nem utazásokról, hanem a lelkéről szóló (új) blogja is, a Kolibri. Link itt oldalt. Szívesen lát mindenkit.

Azt hiszem, Alex nem ajánlja fel egyhamar, hogy főz egy hétig. Bár a mai vacsora mennyeire sikerült, azért rájött, hogy a mindennapi főzés munka. Akkor is kell csinálni, ha inkább olvasna vagy játszana az ember. És amikor rákérdeztem, hogy ugyan a készülő gombapörkölt mellé mit tervezett köretknek, csak bambán és elveszetten nézett, mintegy "hát az meg minek?!"-nézéssel. Úgyhogy bekevertem (improvizáltam) egy tojásmentes galuskatésztát, amit ő beleszaggatott a vízbe. 

Desszertnek a VegaVera-féle gyümölcsjoghurtot csináltam, az amúgy nem túl édes őszibarackkal. Csak Abigélnek nem ízlett, de mint tudjuk, ő a kölest csak spenótosan, mint az oviban...

És jelentem, ezzel a gasztroblognak vége! Csinálják azok, akik értenek hozzá, én meg majd olvasom őket! 

Persze tegnap is vacsoráztunk, csak nem volt energiám bejegyzést írni. Szóval vegyes salátát csinált. Tavasztól őszig elég gyakran van ez nálunk. Simán kenyérrel és pirított magokkal. Régebben feta sajttal, brühühü....

Szóval ezt elrontani nemigen lehet, és még úgy is, hogy az uborka meg a karalábé majd' 1 centis karikákra/szeletekre volt vágva ("siettem, mert tovább akartam olvasni"), a saláta is nagyobbakra tépve, mint én szoktam, a paradicsomcikkek nem fértek volna be Timó szájába, ha akart volna belőlük enni (de nem akart, csak a kukoricát csipegette ki), szóval mivel most finomak a zöldségek, a végeredmény is nagyon jó lett. A többiek szórtak még rá sörélesztőt, de én nem szeretem. Nekem maradt az olivaolaj meg a balzsamecet. Ja, volt benne saláta, karalábé, uborna, reszelt répa, egy maradék vajretek, kukorica és paradicsom.

A minap beszélgettem egy anyukával, akinek két nagy gyereke van (15-17?) és a kicsi Abigéllel egyidős. Mindegy, hogy került szóba, de a művi meddővé tétel mellett voksolnak immár ők is, miután túl vannak abortuszokon. Nálunk immár eldöntött tény, hogy ha a devizabelföldiség is elegendő (és nem kell állampolgárság), akkor Theo megy majd el. Szerencsére nem is idegenkedik tőle, félni meg egyáltalán nem fél. Jobban ódzkodik a bürokráciától, amin addig keresztül kell rágnia magát.

Aztán tegnap elalvás előtt szokás szerint a hasamat simogattam és nagyon erősen éreztem Leila lelkét(?), lényét magam körül. Visszaemlékeztem, hogy milyen sokáig nem akartuk őt vállalni. Eszembe jutott, hogy milyen sokan mondták, hogy "különleges gyerek" lesz. Ez utóbbiban nem hiszek, hiszen minden Lélek, minden Ember az. És minden családba az a különleges gyerek születik, akinek arra az élethelyzetre van leginkább szüksége. Valamint amilyen gyerekre a családnak szüksége van. Kicsit zagyva lett, de érthető, remélem.

Tudom, hogy a következtetéseim nem univerzálisak, csak ránk vonatkoznak. De végigvettem, hogy tulajdonképpen mindegyik gyerekünk védekezés mellett fogant. Timó és Leila pedig kifejezetten a nullegésznullaakárhány százalék eredménye. (A nagyobbak azért több esélyt kaptak). Tehát mégis. Megfogantak, mert nekünk mindnyájunknak NAGYON kellett, hogy ők velünk legyenek. Viszont akkor mi van, ha a hatodik/hetedik/stb. gyerekektől minden esélyt megvonunk? Hehe, semmi. Ez egy proaktív döntés, semmi kétségbeesés és félelem nincs benne, és lelkiismeretileg teljesen vállalható. Az egyetlen kétség: mi lesz, ha a további gyerekek olyan feladatok megoldását hozták volna, amire szükségünk lenne? Semmi. Majd megoldjuk legközelebb. Aha. Akkor hát mi lett volna, ha Leilát sem tartjuk meg? Az eszem azt mondja, hogy semmi. Mégis, ahogy megtudtam, hogy ő bent van, sőőőőőt, még mielőtt megcsináltam a tesztet, valahol tudat alatt elkezdtem őt érezni. Erről szólt az "Abigél-vízbe-esik-és-én-kimentem" álmom (leírtam ezt?), ez meggyőződésem.

Lehet, hogy a megfogant sejtek még nem többek ennél, azaz sejteknél, lehet, hogy a lélek csak az első lélegzettel száll beléjük, de hiába gondoltam ezt eddig csak szentimentális képzelgésnek, ma már hiszek abban, hogy egy lélek akár ott is keringhet egy család körül. Nyilván nem mindig, nyilván a lelkek orientálódása a várandósság 12. héte után az általános, mégis ma azt gondolom, hogy EZ a lélek már nagyon itt volt, nagyon közel. Tudta, hogy van egy icipici esély, hogy testet ölthessen. És amikor sikerült egy testnek megfogannia, onnantól valamit elvettem volna ettől a lélektől. Ha viszont eleve esélyt sem adok a következőknek, akkor ezt remélhetőleg ők is minden további trauma nélkül tudomásul veszik. Ha dolgunk van egymással, majd megtaláljuk a módját legközelebb úgyis.

Nem, nem leszek gasztroblog, de azért a házi zabtejet ide írom, nem a kommentekbe. Nem is az én receptem, természetesen.

Házi zabtej

Mai vacsora: zöldséges palacsinta

Hagyomány nálunk, hogy a táborból hazatérőt palacsintával várjuk. Idén nem terveztem, mert hát nem akartam vállalkozni tej-, tojásmentes palacsintára, ráadásul a túrótöltelékről is le kellett volna mondani. 

De Alex azt akart csinálni. Hm. Hát, receptem, az nem volt hozzá, úgyhogy vállaltam, hogy bekeverem a tésztát. Zabpehelyliszt, tönkölyliszt, vízzel elkevert lenmagpehely, saját készítésű zabtej, buborékos ásványvíz, só. Kisütni mindet Alex sütötte ki, kiválóan.

A feltétek, hát, hogy is mondjam, ehetőek voltak azért. A svédgomba sajnos kicsit keserű lett, mert megégette a piros paprikát (kell bele egyáltalán? Improvizált a gyerek.). A hagymacikkek is megégtek kissé, de ott inkább az volt a baj, hogy kevés volt. Répából is lehetett volna több, mint egyetlen szál, és érdekes volt, hogy olajban pirította/puhította a karikákat. Finom édes lett. A kukorica sima konzerv volt. A párolt brokkoli rózsái nagyok lettek, de mikor tettük őket a palacsintába, szépen kisebbre tudtuk szedni. És én hiába próbáltam agitálni, hogy valami szószt csináljon még, addigra elfáradt (nem csoda), így alnaturás ketchup-ot ettünk még. Azért finom lett, és Olivér nagyon örült, hogy mégis palacsinta lett vacsorára... És amikor meghallotta, hogy ezen a héten Alex csinál vacsorát, teljesen elképedt, hogy irígykedve kérdezte, hogy ezt Alex vajon mivel érdemelte ki...

Most szombaton, a Múzeumok Éjszakájának keretében fellép a Magonc a Millenárison, délután 4 órától. Nekünk kötelező ott lenni, ti viszont jöhettek önként...

(Július 6.-án pedig West End terasz, de ezt mondom majd megint.)

Tegnap kaptam egy kis csomagot Adrienne-től. Azaz Leila kapta, pici babaruhák voltak benne. Pár hete már küldött egy kis puha overall-t neki, mert meglátta és nem tudott ellenállni. De amikor ez a mostani adag megjött, kezdtem magam rosszul érezni: egyedülálló, nem dolgozik, gyerektartást nem kap.. Szóval nagyon nem szeretném, ha a nagyon kevés pénzét a mi babánkra költené, még ha olcsóbbak is kint a gyerekruhák, mint itt. És akkor elolvastam a levelet, amit mellékelt: ezek Freyja ruhácskái voltak, azok, amiket úgy döntött, nem ad el az ebay-en fillérekért, hanem inkább odaad olyannak, aki értékelni fogja.

És bizony, hogy értékelem: nem elég, hogy Freyja jut majd eszembe, valahányszor Leilára adok egyet ezek közül, de még kuncogni is jót tudunk majd, hogy a nagynéni az unokahúg kinőtt ruháiban jár. 

Ilyen szépségesek (a fotó persze nem ideális, az asztalon a viaszkréta-nyomok Timótól származnak):