Felvételi tájékoztató estek az Óbudai Waldorf Iskolában:

 

Az érdeklődő szülőknek három előadásból álló sorozatot indítunk, mellyel segítséget kívánunk nyújtani ahhoz, hogy a Waldorf-pedagógiát és iskolánkat alaposabban megismerve fele-lősséggel dönthessenek az iskolaválasztás kérdésében.

1. előadás: 2010. január 14. csütörtök, 18h
Téma: Mi a Waldorf-pedagógia? Mit, miért, hogyan és mikor tanítunk?
Előadó: Szecsődi Attila osztálytanító

2. előadás: 2010. január 28. csütörtök, 18h
Téma: Az Óbudai Waldorf Iskola: Beszélgetés az iskola volt diákjaival, szülőkkel, tanárokkal és a fenntartó képviselőjével

3. előadás: 2010. február 11. csütörtök, 18h
Téma: Bemutatkozik a tantestület: Tevékenység a szülőkkel:
Bothmer-gimnasztika és anyanyelv; euritmia és számolás

 

A február 18-ig beadott jelentkezési lapok alapján az iskolánkba jelentkező gyerekek - szüleikkel együtt - március 1-5 között felvételi beszélgetésen vesznek részt. A jelentkezéshez kért részletes gyermekleírás, és a gyermekkel, illetve a családdal való személyes találkozás mind arra irányul, hogy az osztálytanító a lehető legalaposabban megismerhesse az osztályába jelentkezőket. A felvételi döntésről március 29-ig értesítjük a jelentkező családokat.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Sziasztok.

Megnyitom a blogot, tulajdonképpen azért, mert sok-sok waldorf iránt érdeklődő talán örülne, ha ezeket olvashatnák. A vége felé töröltem vagy két tucat bejegyzést, és kérem, hogy aki úgy érzi, valamit nagyon nem ért, ne itt kérdezzen rá, mert nem fogok válaszolni.

Minden waldorfos kérdésre, kommentre természetesen igen.(A fenti "waldorf" cimkére kattintva előjön a többi waldorfos bejegyzésem is.)

És email-ben a többire is. 

Most szombaton, a Múzeumok Éjszakájának keretében fellép a Magonc a Millenárison, délután 4 órától. Nekünk kötelező ott lenni, ti viszont jöhettek önként...

(Július 6.-án pedig West End terasz, de ezt mondom majd megint.)

Nagyon gyakran kapunk kérdéseket (a többes szám a waldorfosokat jelenti) az iskolában folyó vallási neveléssel kapcsolatban. Bár az iskola mindig elmondja, hogy nálunk nincs szabad vallás nevű tantárgy, így vallásoktatás sincs, azért ez szerintem nem igaz. Sokat írtam is, vitáztam is arról, hogy mi az oka annak, hogy kevesebb spiritualitást tesznek a kirakatba, mint ami szerintem - helyesen - van. Hiszen az egész pedagógia a steineri emberképre épül, ami velejéig spirituális. 

A szülői tájékoztatókon általában szóba kerül a fohász is. Hogy igaz-e, hogy minden nap 'imádkoznak'. Igaz. A tanító el is szokta mondani egyik-másik fohászt az érdeklődő szülőknek. 

Azt viszont én sem tudtam egészen pár hónappal ezelőttig, hogy a heti Maginc-óra (A Lányi Gyuri bácsi által tartott népzene) is egy réges-régi magyar imádsággal kezdődik. Az új Magonc cd-n (megjelent és kiváló!!!!)  is ez a fohász szerepel nyitószámként. Mivel az elmúlt egy hétben naponta minimum ötször végig kellett hallgatni (Timó addig nyomogatja a különböző gombokat a cd lejátszón, amíg az elindul), elég jól megismertem, és egyre jobban tetszik. Megosztanám hát veletek, amíg nem vesztek magatoknak is Magonc cd-t. (Csak 1.500 pénz, hogy ne akarják az emberek másolni, és benne van az összes dalszöveg is, minden!)

Adjad, hogy rövid életem minden napja nékem nevezetes és drága legyen. Adj kedvet, bátorságot és erőt, hogy minden nap valami hasznosat és jót cselekedjek, hogy ne vesszen örökségemből egyetlen nap sem. Távoztasd el tőlem a hiúságot, az ártalmas fényűzést, a mérges hízelkedést, a megvetendő zsugoriságot. Adjad, hogy nyelvem az igazságot mondja és védje, adj reménységet és alázatosságot, hogy a véghezvinni valókat végezhessem. Míg nappal vagyon, addig akarok munkálkodni, mert eljön az éj, hol senki nem dolgozhat.

Már csak pár napig láthatóak így együtt a csemetemunkák. Akiknek a házikójuk alól kikerült a kis kosár, azok teljesen készen vannak, be is rendezték a házat a kis bútorokkal, hímzett terítőcskével. Ami nem berendezési tárgy (pl. a pókhálók), azok bekerültek a tarisznyába, amik persze élőben sokkal szebben néznek ki. Abigélnek, akinek a dolgai teljesen a jobb szélen vannak, még a házikón kell dolgoznia: valamivel feljebb kell, hogy érjen a fala.

Alex angoltanárja egy négylányos apuka, és szintén vasút-imádó. Elsőben és másodikban is ő tanította ezt az osztályt, akkor elég jóban lett a fiammal (és velünk is). Aztán más tanárt kaptak Alex-ék, és csak idén jött vissza R. Sokkal szigorúbb Alex-szel, mint a többiekkel, de ugyanakkor a barátság megmaradt, és sem Alex, sem mi nem bánjuk ezt a szigorúságot. Hiszen nem Alex angoljával van gond, hanem a figyelmével, helyesírásával...

Ma mutatja Alex a legújabb dolgozatát. Amire a neve helyett azt írta, hogy SUGOVICA IC, Baja-Budapest. A tanár válasza (ami soha nem csak a pontszám, hanem egy-két mondat is):

Az IC 1,5 pont késéssel megérkezett. A menetjegyek árából visszatérítést nem nyújtunk! Gratulálok! Egyéni csúcs! (79,5 / 81) 

Alex ma lett kész a Waldorf-babájával. Már a múlt héten jelezte, hogy csak a nadrág van hátra. Mert igen, ruhát is kellett neki varrni, és csak azután, hogy az is meglett, lehetett hazahozni. Természetesen sokaknak (különösen lányoknak) már régóta kész volt, és van, aki már 6 rend ruhát is varrt a babájának, de Alex még így is nagyon időben van, hiszen a többieknek már otthon kell befejezniük és a bizonyítványosztásig bemutatni.

Azt eleve tudta, hogy fiúbabát akar csinálni. Aztán kiötlötte (a nagy Potter-mániája közepette), hogy varázslót varr, azaz talárja lesz. Ennek nagyon megörült, mert valahogy azt gondolta, hogy így kevesebb munkával megússza. Persze a talár után azonnal belátta, hogy ing és nadrág így is kell majd neki. És akkor többen rákérdezte: Ron-t csinálsz???? És Alex rácsodálkozott: hát ez tényleg Ron Weasley! Onnantól még lelkesebb volt. Már a múlt héten csinált neki itthon egy tankönyvet (Varázslástan mittudoménhány) és kartonból egy utazóládát. Lett persze varázspálcája is, meg azóta ma délután varrógéppel(!!!!) varrt egy piros kviddics-talárt is. Most pizsamába öltöztette Ron-t és együtt hallgatják Theo meséjét (Roald Dahl: The BFG).

Rájöttem ám, hogy jobban mutatna a baba fehér háttér előtt, majd ha lesz kedvem és eszembe jut, csinálok úgy is képeket, addig elégedjetek meg ezekkel. Szerintem jól sikerült első baba lett, egy 12 éves fiúgyermektől.

Vegyes érzelmekkel emlékszem vissza a hazai általános iskola gyakorlati óráira. Jó volt, mert nem volt lecke, felelés, "laza" óra volt. Rossz volt, mert szinte mindig nulladik óra volt, a rideg kinézetű osztályfőnöknőnk tartotta, aki ráadásul abszolút hangulat- és érdekember volt, a legrosszabb mégis az volt, hogy tulajdonképpen haszontalan ill. használhatatlan, de legalábbis randa dolgokat csináltunk. (Biztos ez más sulikban másképp volt, ma is másképp van, én a saját tapasztalataimat írom le, mielőtt a waldorf-ömlengéseimre érzékenyek nekem esnek.) Határozottan emlékszem az aluminiumlapból hajtogatott hamutartóra, mert mit is készítsen egy hatodikos/hetedikes, mint pont hamutartót, aztán osztályfőnöki órán lehetett előadást hallgatni a dohányzás ártalmairól. Másik gyönyörű darab a csavarhúzó volt. Ez akár jó is lehetett volna, de: a fogóját reszelővel(!!!!) kellett megmunkálnunk, tudjátok, az a hosszú fém, egyik oldalán görbe, másikon egyenes rúd. Jó kemény fát kaptunk, téglatest formájút, nem ám négyzeteset. Aztán a csavarhúzó fémrészét üllőn kalapáltuk laposra. Namármost, ha egy 12-13 éves leány képes egy fémrudat laposra kalapálni, az a rúd vajon kibírja-e, hogy pl. apuka nekiveselkedjen eme szerszámmal egy nagyobb csavarnak (mert bizony széles lett a feje ám!), hm? Aztán a fahasábba az ofő fúrta bele a lyukat a fémrúdnak, és legtöbbünknél jócskán ferdén. Nem viccelek. Azokkal a kézi erejű fúrókkal nem is lehetett könnyű dolga... Szóval a végeredmény egy csavarhúzónak látszó, használhatatlan és nem is túlzottan esztétikus tárgy lett. Kár, hogy nem maradt meg az utókornak.

Miért írtam ezt le? Mert a gyerekeim olyan tárgyakat gyártanak, amiket használnak is: furulyatokot, sapkát, zoknit, horgolt állatokat, waldorf-babát, hímzett/szövött tarisznyát, stb. Nagyon mókás látvány, amikor egy-egy télen a mindenkori harmadik osztály több, mint fele színes gyapjúsapkákban (sima-fordított) jár iskolába, aztán, ha anyuka forrón mosta véletlenül, a kistesókról köszön vissza. A színes furulyatokok egy-egy évszakünnepen minden gyerek nyakában úgyszintén kedvesek. Nagy a hangsúly azon, hogy ne csak l'art pour l'art alkossanak, hogy ne csak kacatokat termeljenek.

Szinte mindenki nagyon szereti a hatodikban belépő fafaragás-órákat. Olyan műhelyük van, aminek a ferde mennyezete üvegből van, így természetes fényben dolgoznak leginkább. Megfelelő és minőségi kézi szerszámokkat, ez magától értetődik. Hatodikban még csak konyhai eszközöket készítenek, de láttam én már a műhelyben olyan csodákat (rönkből kifaragott manóvárat), hogy leesett az állam. Alex ma hozta haza a harmadik művét: két lapát után egy szedőkanalat. Nem leveses merőkanál, ahhoz nem elég mély, de salátát, tésztát, köretet, hasonlót szedni kiváló.

Én pedig imádok ezekkel dolgozni. Szépek. A fiam csinálta őket a saját kezével. Ő is nagyon örül, hogy hasznos tárgyat adhatott nekem, a családnak. Ezek az eszközök élnek, és valahányszor kézbe veszem őket, szeretetet érzek (a gyerekem, az iskola, az élet, a világ, Isten iránt).

És persze nem csak ezt a három darabot szeretem, hanem azokat is, amiket vásárokon már korábban beszereztem, amiket más óbudai diákok faragtak/csiszoltak eladásra. (Alex második lapátja is a vásárra kellett, hogy készüljön, de le lehetett stoppolni, így meg is vettük.)

Itt van a teljes Waldorf-kollekcióm (Alex-é a két keskeny palacsintafordító-szerűség és a legnagyobb kanál):

Tegnap este, bőven a szokásos alvásidőm után, csak ültem a hintaszékben és száguldoztak bennem az aznapi benyomások. Akkor éppen nem is a Fóti Szülőtalálkozó benyomásai, hanem amiket az este folyamán olvastam, hallottam. 

Drága Indianyó bejegyzései a szomorú következtetésekről, amikre jutott; egy anyukáé, aki a negyedik babával megy keresztül mindazokon a belső és külső harcokon, amiken mi mentünk keresztül pár hónapja; egy ismerős volt-házaspár, akik most a lányuk életében történt fontos esemény kapcsán ismét együtt mutatkoztak, de még csak le sem ültek egymás mellé; egy minimum velem egyidős ismerős, akiről tegnap megtudtuk, hogy kisbabája lesz, de nem merjük megkérdezni, hogy ki az apja, mert fél éve még egy házas emberrel volt együtt... És eszembe jut öcsém kislánya, és Adrienne és Freyja... És nem győzőm áldani a szerencsémet, hogy működő (sőt, nagyon jól működő) házasságban élek, hogy a gyerekinknek sok testvérük van, hogy az összes nehézség ellenére nem akarnánk máshogy élni. 

Ültem, számot vetettem, hálát adtam.

És hálát adtam a nap első feléért is, a Szülőtalálkozóért, a sok értékes emberért, akit ismerek, akit megismertem. A közös éneklésért és dobolásért, ami teljesen feltölt. A szülői zenekar koncertjéért a hatalmas platánfa alatt, aminek a hangulata az egész napot beragyogta. A kis csoportos beszélgetésért a híres-hírhedt burokról, amit próbálunk a gyerekeinknek biztosítani. Fenyő Ervin előadásáért, ami azért ismét emlékeztetett rá, hogy a steineri Schulung azért nem nekem való, túl nehéz út. (A rengeteg mennyei ételért, amiből ettem volna még többet is, de már sajnos nem bírtam... A lecsós padlizsánsaláta receptjét valahogy meg kell szereznem.) Sajtkukacért, akit végre megismertem, és még beszélgetni is volt alkalmunk. Aki olyan figyelmes volt, hogy elhozta az elfekvő kenyérsütőgépét az elromlottam helyett.

Az óbudai szülőtársakért, akik közül egy eljött Olivérért és a saját gyerekével együtt elvitte őt a tegnapi két Magonc-fellépésre, majd majálisoztak Pilisborosjenőn és haza is hozta őt (közben teljesen spontán és magától kifizette az általam neten leboltolt két selyemkendőt egy pilisszentlászlói w.-szülőnek, így most nem kell bankon keresztül átutalnom a hölgy, hanem hétfőn odaadhatom ennek az apukának), másikuk pedig Abigélért jött el és vitte el a kisfia zsúrjára, és hozta őt a zsúr után haza, csak mert a kisfiú szerette volna, ha Abigél mindenképp ott tudna lenni. 

Ma pedig egész nap babát tervezek varrni. Kell még több? 

Kicsit másféle gondolatok, de abszolút a telefon kapcsán. Szóval, amikor először felmerült a dolog az osztályban (tán harmadikban? de később is), Miklós mondta, hogy nem jó ez nekik, mert az ilyen-olyan kütyüket (és a saját email-címet, és az iwiw-oldalt) nem tudják a helyén kezelni, hanem ezek által definiálják magukat. Az enyém ezt meg ezt tud, ezért én ez és ez vagyok. Itt nem kell nagyzolásra, dicsekvésre gondolni, ahogy ez bennem tegnap megvilágosodott. De előreszaladtam.

Tehát nekünk a saját telefonunk egyértelműen egy kommunikációs eszköz. Nincs rajta fényképező, nem új és modern, még csak nem is kicsi és lapos. Nem tud semmi extrát, nincs rajta diktafon, bluetooth, akármi. (Oké, egy időben rákattantam a backgammonra, mert rajta volt gyárilag...) És persze kártyás, ahogy a nem trendi embereknél ez lenni szokott. Szeretem a telefonomat, de sokkal kevésbé, mint a klassz, éles, nagy konyhakésemet. A gyerek telefonjánál is ez volt a mi szempontunk: kommunikáció. Hogy elérhető legyen, hogy ő tudjon szükség esetén hívni, sms-t küldeni. Szándékosan vettünk alapmodellt, remélve, hogy ő is a használati tárgyat látja majd benne. De mivel ő gyerek, ez nem így lett. Ezért a korábban leírtaknak megfelelően vettünk neki egy olyat, amit szeretett volna. A MÁV- és BKV-szignálok már a könyökünkön jöttek ki (de tűrtük), Timó a Darth Vader témáját énekli naphosszat (nem ám Gryllus Vilmost!!!), fotók tömkelegét csinálta Alex. Egy játékszer lett, az egyik igen kedvelt játékszere.

És ekkor értettem meg, amit Miklós annak idején mondott. Este még lejött Alex beszélgetni, mert csak napközben van túl az egészen, este nehezebb. És Theo mesélt neki hosszasan arról, hogy érti és átérzi, amin ő most keresztülmegy, ő maga nagyon sok tárgyat, kedves és értékes tárgyat kellett, hogy a sok költözés miatt hátrahagyjon, nem tudva, hogy külső okok miatt soha, de soha nem látja viszont őket. És, hogy azok a dolgok "csak" könyvek, "csak" fényképező felszerelés, "csak" tárgyak, és végső értelemben "csak pénz". Alex is próbálja ezt így szemlélni, kérte Theo. Hogy igenis lesz majd még tuti telefonja, ebben biztos lehet. Nem holnap, és nem holnapután, nem is a jövő hónapban, de LESZ.

Na ez az, amit egy gyerek nem fog fel. Mert neki a telefon nem "csak" a zsebpénze, meg "csak" egy tárgy. Ő valóban ezzel definiálta magát. (Részben.) Nem a haverok előtt, nem volt itt szó dicsekvésről, nagyzolásról (hisz azért elég óccsó teló volt az övé, a többi gyerekéhez képest). Saját maga előtt. Ő az a gyerek, aki a telefonjával vonathangokat játszik le, akinek a háttérképei vonatosak, akinek a telefonjáért az öccse meg van őrülve... És aki azért ezzela  telefonnal már "közéjük tartozik". És most ebből az 'öndefinícióból' veszített el egy részt. Nem tudom, mennyire tudom ezt nektek így átadni, nekem nagyon világos, de nem intellektuális szinten.

És az egyik oldalon azt mondom, hogy ezt az elveszett részt vissza kell neki adni, a másik oldalon pedig azt, hogy milyen igaza van Miklósnak, mennyivel békésebb volt az ő kis világa, amíg nem számított külső dolgokra ehhez az öndefinícióhoz. Tudom, hogy nem lehet őket örökre távol tartani ezektől, nem is akarnám. Szerintem Alex pont jókor kapta az első telefonját. Viszont ez az eset megtanította nekem, hogy a többiekkel is megpróbáljam kivárni a lehető legkésőbbi időpontot, még akkor is, ha ők történetesen jobban vigyáznának a sajátjukra.

 

Ahogy korábban írtam, jövő szombaton lesz a 3. országos Waldorf Szülőtalálkozó a Fóti Waldorf Iskolában.  Megkaptam a programot:

 

Május 17., Fót

9.00-10.00            Érkezés, ismerkedés

10.00-10.30          Közös Bothmer

11.00-12.30          Beszélgetés Fenyő Ervinnel az élő antropozófiáról

13.00-14.00          Büfé, kötetlen beszélgetés csoportokban

14.00-14.30          Elevenszülők koncert – a fóti szülőzenekar bemutatkozása

15.00-17.00          Kötetlen beszélgetés csoportokban

                        20 fős csoportokban euritmia

                        A Waldorf-ház Pedagógiai Szolgáltató Intézet bemutatkozása

17.00                     Zárókör

Megvolt az első szülői. Mármint a leendő elsősöknek. Tényleg nagyon belterjes osztály lett, a csapat 3/4-ét ismerem, legalább látásból (rengeteg a testvér, hiába sok a nagycsalád!). Mondjuk nagyon sokukhoz nem tudok gyereket társítani, de ez még egy darabig így is marad.

Olyan öröm tudomásul venni, hogy mennyire más minden osztálytanító, ahogy beszél, amit kiemel, ahogy a termet be szeretné rendezni...  Olivérék mostani terme lesz az új első osztály, így pl. már megtörténtek az első egyeztetések Magdi nénivel, hogy mely berendezési tárgyakat viszi magával, mi marad. És érdekes látni, hogy pl. míg Magdi néninél a festmények két falon vannak, és több girbe-gurba ághoz rögzített ruhacsipeszek tartják őket, addig István bácsi csak a hátsó falra szeretne festményeket, és azokat sem girbe-gurbán. Viszont az évszakasztal legyen a mostaninál szabálytalanabb. Nagyon szép padokat kapunk majd, Zsolt bácsiék kinőtt padjait, amik felett már akkor csorgattam a nyálam, amikor elkészültek. (Majd szeptemberben lefotózom.) Természetesen a munkák nagy része már ismerős: polcok, bögrék, kisbútorok, festés, varrás, stb.

Teljesen lelkes vagyok: Abigélék első hangszere nem a furulya lesz, hanem a líra (a kép illusztráció)! Nem is akármilyen líra! Hanem a szülők által készített. A mostani másodikban már csináltak a szülők, és gyönyörűek (hallani még nem hallottam őket). Solymárról jön majd egy hölgy, aki tanítani fogja, és egy fél év alatt kellene elkészülniük. Mivel pici babám lesz, így erről most lemondok, de Theo-t már belelkesítettem... Azért nem mindennap van alkalma az embernek egy szépen szóló, működő hangszert készítenie! Úgy örülök, hogy Abigél egy ilyenen játszhat majd.

Tanulságos volt, ahogy István bácsi a szuverenitásról beszélt. Hogy a szülő egy szuverén lény, nem a tanár mondja meg neki, hogy mit csináljon. A tanár feltételezi, hogy a szülő és ő együtt szándékoznak működni annak érdekében, hogy a gyerek az iskolában tanulhasson. Ezért a szülő ne kérjen a tanártól olyat, ami a tanár tanítási céljaival, lehetőségeivel, meggyőződésével nem egyezik. Nagyon sok tanítási szünet van, akkor menjünk nyaralni, síelni, stb. Ha mégsem, akkor ne kérjük el a gyereket tőle, mert ő nem fogja elengedni. A szülő választása, hogy hozza-e iskolába, vagy nem, ne a tanártól kérjen engedélyt ahhoz, hogy  távol tartsa. Ugyanez a helyzet az ünnepekkel. Noha ezt mi már nagyon rég tudjuk, most először hallottam szavakkal kimondva, hogy az ünnepek beavatások. Mint olyanok, pótolhatatlanok. Utánuk az élet nem olyan, mint addig volt. Hiába félelmetes (Mihály nap), hiába csontig hatolóan hideg és vizes (vagy jeges) és csúszós és kellemetlen (Vízkereszt), hiába van hőség és tűző nap és kullancs (Pünkösd), hiába ütközhet családi programmal (Adventi kert), ezek a nagyrész kirándulás formájában megrendezett ünnepek a nevelés ugyanolyan fontos részei, mint a K betű és a tizedes törtek. Ha ezt a szülő nem veszi tudomásul, az az ő dolga, de ne kérjen ehhez asszisztenciát a tanártól! Milyen más ez, mint amiben én felnőttem! Az én szüleimet az iskola nem kezelte felnőttként, ezt állítom. Ezért az én szüleim, akármi volt is, az iskola pártján álltak, hogy megfeleljenek a "jó szülő" képének. Igen, az én szüleim is együttműködtek az iskolával. Gondolkodás nélkül. Gondolkodás nélkül átadták a teljes felelősséget a mi nevelésünkkel kapcsolatban: az iskola tudja, mi a jó nekünk.

Namármost, jelen pillanatban bennem van is van ilyen: hosszú évek munkája és tapasztalata azt mondatja velem, hogy az iskolánk tudja, mi a jó a gyerekemnek, az óriási különbség az, hogy itt kérik, hogy gondolkozzak velük együtt.  Mondjam el, hogy látom a gyereket, beszéljük meg az esetleges problémákat. És érezzem, hogy döntéshelyzetben vagyok. Nincs harag, ha nem viszem az ünnepre a gyereket, ezt többször is hangsúlyozta. Ha notórius késő vagyok, és emiatt a gyerek kimarad jó pár napból (aki 1/4 9-re sem ér be, az kéretik 10-re visszajönni), akkor sem lesz harag. A következményeket a gyerek szenvedi el, és nem tanári retorzió formájában, mert ugyan már, mit jelent egy igazolatlan óra?!, hanem belül és hosszú távon, ami sokkal súlyosabb.

Nagyon sok mindenről volt még szó, de azt hiszem, azokról majd akkor írok, ha élethelyzet adódik hozzá. Meg ha tovább folytatnám, nem bírnám az arcomra kiült permanens mosoly hatását ellensúlyozni és még a mostaninál is súlyosabb ömlengésbe mennék át.

Holnapra kell Alexnek vennem egy körzőt, egy háromdarabos vonalzókészletet és három B-s ceruzát.  Geometria következik, és most először nem szabadkezi. Esküszöm, olyan izgatott vagyok, mint más, amikor kézbe veszi a gyereke leendő olvasókönyvét... Hogy ehhez a mérföldkőhöz is eljutottunk.

 

Liv-nek, Katkának és mindenkinek, akit érdekel az oktatás kontra alternatív oktatás kontra otthonoktatás téma: Anthromama nagyon jó bejegyzést írt a témáról. (Elnézést az angolul nem olvasóktól).

 

Be-ki-be. Pénteken beirattam Abigélt a helyi iskolába, és egyúttal ki is irattam. Teljesen kulturáltan ment minden, ez egy viszonylag nagy iskola, sok a körzetes gyerek, fel voltak készülve, nem kellett várnunk sem. Kényelmesen ültünk, amíg a hölgy a papírokat töltögette. Már onnan kijőve éreztem valami furcsát. Nehezen hittem el, hogy Abigél iskolás lesz. Ami Alexnél büszkeséggel töltött el (de vajon miért?! Hogy túlélte a gyerek addig velünk?!), Olivérnél két évvel később természetesen hatott, most olyan hihetetlen. Ma reggel mentem őt beiratni a Waldorf-ba, és odafelé menet megszólalt a rádióban az Adiemus, pedig nem játszák gyakran manapság. Ezt a cd-t hallgattam a vele való vajúdás alatt, és észre se vettem, mikor lett vége, mert Abigél már a csendbe született bele azon a csodás, napsütéses, meleg májusi délutánon.  És most megyek beiratni az iskolába. Azt, aki most született. És aki még olyan kicsi, hiszen még csak 4 nap múlva lesz hét éves! De aki olyan nagy is, tulajdonképpen, ha más szemével nézek rá. Olyan sokáig volt ő a "kisbabánk", és bizony azt hittük, hogy ez már örökre így is marad: a legkisebb, az egyszem kislány (no, ez még lehet, hogy így lesz, hamarosan talán kiderül).

Valahogy a fiúk nagyobbnak tűntek hétévesen, és nem elsősorban fizikai értelemben. Viszont úgy érzem, hogy hármójuk közül neki lesz a legkönnyebb az iskola: ő ötvözi magában Alex gyors észjárását, Olivér ügyességét, kitartását, zenei képességét, és megfejeli a saját kreativitásával és szépérzékével. (Azért, hogy ne csak jót mondjak: Alex hisztije is klasszul benne van.) Annyira kíváncsi vagyok, hogyan fog kinyílni az iskolában...

Theo ismét nem látta a sárkányt. És nem is fogja még pár évig, úgy tűnik.

A tanárok előadása jól sikerült. Bár Alex szerint Miklós bá kétszer elrontotta "az a rövid, egyoldalas, szöveget" (a kiskamasz kritizál, figyelitek?), de gyönyörű új óriásbábokat készültek erre az alkalomra, a régi leharcoltak helyett. Már amikor kezdődött, és a nézők kialakították a kört a tér közepe körül, az épp velem lévő Abigél közölte, hogy "ne nézzük". Ő fél. Hiába lesz hét éves egy hét múlva, hiába Olivér is benne van a sárkányban, ne nézzük. Jó, majd sétálgatunk a vásározók körül, nézzük a protékákat. Odaküldtem addig is az ovis standhoz, ott sok ismerős gyerek és szülő ült mindig. Két perc sem telik el, jön Theo, hogy gáz van, ahogy feljött a paraván mögött a király (tehát semmi félelmetes!), Timó elkezdett üvölteni és egész testében remegni, úgyhogy őt el kell a térről távolítani, így nekem kell átvennem a fotózási feladatot, amit Olivér kiadott. (Nem jutott eszembe, hogy vigyék el Abigélt is.) Úgyhogy én maradtam a tömegben, fotózni, Abigél az ovis standnál, Theo elvitte Timót sétálni. Utólag tudtam meg, hogy ahogy kijött a sárkány a kastélykertből, Abigél sírva fakadt, pedig nem is látott semmit, csak hát nagyon hangos a sárkányüvöltés, a tanárok beleadnak az ordításba apait-anyait (szerinem egész évi ordíthatnékjukat ilyenkor eresztik ki, hehe, a képen a jobb szélén láthatók a mikrofonnál és a dobbal), és az egyik apuka vette őt és a saját lányát a térdére, így vészelték át a Nagy Csatát. Ahogy a sárkány legyőzetett, Abigél is azonnal jobban lett, én csak jóval később értesültem a drámáról. Hát így esett, hogy amikor Theo visszajött a térre, és belegondolt, hogy Timó és a leendő kisbaba..., rezignáltan konstatálta, hogy sárkányt ő most még jópár évig nem fog látni...

Jó volt a Magonc koncert, a hatodikosok ügyesek voltak, bár én ezeket a trükköket már láttam, de mindig nagyon látványos, hogy pl. egy hosszú hajú fiú két kötélben ugrál (egyiket előről, másikat hátulról hajtják neki, olyan fogaskerékszerűen), és ő közben négy(!) labdával zsonglőrködik. Alex persze inkább kalapozott, ilyenkor egy monstre osztály-fagyizásra gyűjtenek.

De a legjobb mégsem ez volt, hanem a rengeteg ismerős, akik nem is a suliból/oviból ismerősök, hanem fórumokról, lev.listáról, blogokról. Szinte kizárólag mindnek, akikről most beszélek, kicsi (max. ovis korú) gyerekeik vannak, potenciális w.-utánpótlások. Páran járnak is már baba-mamára különböző w-ovikba. Olyan jó volt mindenfelé két-három-családos csoportokba botlani, ottragadni, beszélgetni, örülni, élvezni a napsütést, a zenét, egymás társaságát. Végre megismertem Mercit is élőben és kikérdeztem az engem legjobban izgató dologról, hogy jobban értsem egyes bejegyzéseit. Bezony, a gyerekei élőben még szebbek, mint képen.

 

Aztán, hogy halmozzuk az élvezeteket, közvetlenül utána még egy zsúrra is elmentünk az egy hete említett, fóti w.-ba járó barátainkhoz, és úgy alakult, hogy ottragadtunk mindnyájan. Náluk mindig van mese, azaz a házigazdák barátai, akik "hivatásos" népi mesélők, minden zsúrjukra eljönnek és egy zenés/táncos mesével, amibe belevonják szinte az összes nézőt, szórakoztatják a közönséget. Timót ezúttal a kecskeduda hangjától fogta el pánikszerű félelem és be kellett menekíteni a házba, de amúgy a többiek igen jól szórakoztak, különösen Olivér, aki megdumálta, hogy hadd kobzázzon ő is aláfestésként, meg a tánc alatt. Ahogy már írtam, Oroszlán a lelkem...

Tudom, tudom így könnyű élvezni az életet!

 

Jövő szombaton pedig, azaz április 26.-án, 10 órától az Óbudai Waldorf Iskola megrendezi hagyományos Szent György napi vásárát az óbudai Fő téren.

A program a már részben megszokott:

10 órától a Magonc együttes zenél

11 órától a tanári kar óriásbábokkal előadja Szt. György legendáját igazi ÉLŐ sárkánnyal fűszerezve. (Hangos, félelmetes, ölelő szülő-karok álljanak készenlétben!)

12 órától a 6. osztály mutatja be bámulatos ugrókötelező- és zsonglőrtudományát.

Közben pedig kirakodóvásár, büfé, körtánc, jó hangulat! Erre is gyertek, ha el tudtok szabadulni a munkahelyekről... 

 

(Az illusztráció egy leendő Waldorf-szülő rajza, remélem, nem bánja, hogy kölcsönvettem. Nagyban megnézhető itt.) 

Bár már elég késő van, talán még nem "túl".

PROGRAMOK: 

Holnap (19.-én szombaton) a Fóti Waldorf Iskolában tavaszi bazár lesz 13-18 óra között. Semmi közelebbit nem tudok, a honlapjukon sincs több.

 

 

De ennél sokkal jobb és fontosabb a május 17.-i Szülőtalálkozó, amit idén a  Fóti Waldorf Iskola szervez. Na, részleteket itt sem tudok, de tavaly Kecskeméten nagyon jól éreztük magunkat mindhárman, és sajnáltam, hogy Timó miatt a Bothmerre már nem tudtunk maradni. Szóval ha egy mód van rá, (és meg tudom szervezni a ygerekvigyázást) nem hagyom ki az idén sem! Természetesen nem csak azért érdemes/szükséges menni, mert "jó buli", hanem valahol ez a dolgunk. Megismerkedni egymással, más iskolákkal, együtt gondolkozni mindenkit érintő témákról, tervezni/szervezni és természetesen jól érezni magunkat. Közösséghez tartozni, közösséget alkotni, formálni. Ami csak attól lesz közösség, hogy jelen vagyunk, és beleadjuk a magunkét.  Waldorf-szülők (ovisok is, iskolások is), tervezzétek be ezt a napot és gyertek!

 

Mi nem itt vagyunk érdekeltek, sőt most pár évig semmilyen oviba nem fog egy gyerekünk se járni, de hadd álljon itt a következő, barátunk kérésének eleget téve:

A Csillagszem Waldorf Óvoda (ez a "csillaghegyi"), hétfőn, ápr. 21-én este 6-kor tart tájékoztató szülőit Békásmegyeren, a honlapjuk címe (ideiglenesen, kb. még egy hétig, utána www.csiwe.hu) az infókkal:
http://194.50.101.181/~csiwehu/
A mobilszám, amin Csizmazia Tamás elérhető: 70 / 597 4212, ha valaki többre kíváncsi, nyugodtan hívja vagy írjon neki! (csizmazia.tamas@t-online.hu).

Adjátok tovább, tegyétek fel különböző helyekre. És akit érdekel, menjen!

Mercitől kaptam ezt a linket az iskolaérettségről, Waldorf-os szemszögből. Hosszú, még csak az elején tartok, de szerintem mást is érdekel. Kíváncsi leszek majd ellenvéleményekre is, bár bevallom, szakmai vitához képzetlen vagyok.

 

Vissza kell vonnom, amit március 12.-én az iskolai menzáról mondtam. Azóta, amióta felnőttel is beszéltem a dologról, mi több, azzal a tanárral, aki összeállítja a hagyományos és a vegán menüt is (amit a Sodexho aztán megfőz), árnyaltabb lett a kép. Elmesélte, hogy hogyan próbál alkalmazkodni a gyerekek óhajaihoz (minden nap desszert), a tanárokéhoz (ne legyen csokiöntetes piskóta), a saját maga által tapasztaltakhoz (a levest nem eszik meg), a szülők üzenetéhéz (miért nincs leves?!). Őszerinte eleve elhibázott dolog gyereket közétkeztetni, mert egy 6-7-8 éves nyilván mást fog megenni, mint egy 15-16 éves, és itt nem csak a mennyiségről van szó. Elmondása szerint gyönyörű sült és töltött csirkecombokat küldenek vissza a kicsik, érintetlenül, vagy döntik el ránézésre egy ételről, hogy mi lehet benne és "akkor legyen a malacoknak jó napjuk". 

Szóval, mivel ő maga is vegán, így igenis kiegyensúlyozott az az étrend (magyarul nincs grízes fehér tészta, amit a fiaim hiányolnak is), az más kérdés, hogy a gyerekek sok mindent nem szeretnek, ez alól a sajátjai sem kivételek. Ők viszont bevezették, hogy ételt nem dobhatnak ki, ha a gyerek nem eszi meg, akkor cseppmentesen záródó dobozban hazaviszi. Ez az ötlet tetszik nekünk is. Igen, lehet, hogy a gyereknek "ciki" a társai előtt bedobozolni a maradékot, de ugyan tanulja már meg, hogy pazarolni még nagyobb ciki, ha a teljes képet nézzük. (Vagy akár meg is eheti, és akkor nem kell dobozolni, hehe.) 

Ezen a  héten zajlanak azok a "négyszemközti" beszélgetések, amelyeken a leendő osztálytanító a szülőkkel beszélget. Négy ovis családról tudok, akik már voltak, ők mind kvázi egyértelmű választ kaptak (nem csak igen-t). Mi holnap megyünk reggel nyolcra. Várom, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy a tanító hogy látja Abigélt, de izgulni azért nem izgulok.

Ma voltunk felvételizni a suliban. Nagyon várta. Idén csoportos felvételi volt, azaz egyszerre 5-6 gyereket vitt be a leendő osztálytanító a "kalandpályának" (lásd később) berendezett terembe, míg a szülőkkel az alatt az egy óra alatt a könyvtárban beszélgett egy tanár, az iskolaszék egy képviselője és egy "sima" szülő. Az általam eddig tapasztalt egyéni felvételiken a család együtt megy be, a szülők leülnek a "sarokban" egy asztalhoz, ahol két tanár beszélget velük, amíg a leendő osztálytanító a gyereknek mesél és játszik vele, majd csere következik, és az osztálytanító jön mustrálni a szülőket, a fejlesztő pedagógus pedig megnézi a gyereket. Ez természetesen szintén játék, és történet tartozik hozzá, tehát a gyerek nemcsak azt érzi, hogy "feladat van", hanem, hogy játszik és rajzol. 

Abigélről gyakran mondták az óvónők, hogy második napra már szó szerint tudja a mesét. Ez itthon nem szokott megnyilvánulni, mert bár vannak visszatérő meséink, általában folytatásosat mesélek (angolul meg még nem tudja őket egy hallás után visszamondani). Szóval örültem, mert így a hazafelé úton bámulatos részletességgel meg tudta velem osztani a történetet, a feladatokat, amiket kaptak. Az iskolaérett gyerek amúgy boldogan várja és teljesíti a feladatokat, különösen, ha kastélyt kell építeni, ha barlangba kell bebújni, domb oldalán legurulni, kincset keresni, mocsáron átgázolni, a király kisbabáinak a hangját visszaszerezni...

A díszletet (kalandpályát) idén nem láttam, de gondolom, nagyon hasonlított az eddigi évekéhez: székekből/padokból építmények, a barlang kendőkkel letakart építmény, a patak egy hosszú kék, kanyargós selyemkendő, a tisztás egy nagy zöld selyemkendő, a kincsek valódi ásványok és kövecskék (amikből a mese alatt kiválasztottat haza is hozhatták). Minden nagyon egyszerű, nagyon szimbolikus, csak jelzésértékű. És gondolom idén is, (ahogy eddig, amikor szerencsém volt nézni), a gyerek(ek) csillogó szemmel és teljes átéléssel vettek részt a kalandokban. 

Persze lehetnék ünneprontó, és elmesélhetném, hogy nem minden idilli azért, tavaly volt gyerek, aki nem volt hajlandó meghallgatni a mesét és kiment(!) a teremből, miközben a szülei még bent voltak; volt, aki csak a feladatokat nem csinálta, és volt, aki visszaadta a kristályt a végén, mondván, hogy hát ez neki minek?! Ha jól tudom, ők nincsenek a mostani elsőseink között...

Az idei felvételizőkről nincsenek, és valószínűleg nem is lesznek ilyen információim. De nyilván nem egyedi, ami tavaly történt. 

 

Nem utolsósorban megismerkedtem a leendő fogorvosommal is (mivel az ő kisfia is velünk felvételizett), aki megígérte, hogy nem fog leszidni, hogy eddig miért nem mentem. Nagyon sok helyről hallottam már róla, vártam vele a találkozást, csak nem gondoltam, hogy rögtön a felvételin ez megtörténik. Állítólag a várójában "kicsi a világ"-alapon félelmetesen gyakran futnak össze ismerősök. Persze ez nem is "kicsi a világ", mert egyáltalán nem meglepő, hogy pont azokkal az emberekkel találkozik ott valaki, akiket bizonyos körökből ismer, de akkor is vicces.  Úgyhogy holnap be is jelentkezem egy megbeszélésre és ütemtervre... Aztán nyelek nagyokat, mert hiába szimpatikus a doki, és hiába tudom, hogy úgy fog dolgozni, ahogy szeretném, azért mégiscsak fogorvos, na. 

Húsvét. Valami frappáns bejegyzést akaródzik írni, de nem megy. Ismét rádöbbentem, hogy "nem megy" nekem a húsvét, nem tudok hozzá kapcsolódni, nem tudom átélni. Nem vallásosan nőttem fel, tehát a húsvéti szimbólumok nekem pont azok: szimbólumok, amik jó esetben is csak a fejemnek jelentenek akármit is. 

Mert mit is ünnepelhetne egy, a megváltás helyett a karmában hívő ember? A tavaszt? Hááát. Arra ott lenne maga a napéjegyenlőség napja, nincs szükség egy soknapos mozgó ünnepre, ami akár április második felére is eshet.  Lehetne akkor ünnepelni a természeti újjászületését, felébredését, hogy ismét süt a nap, terem a föld. Ehhez sincs szükségünk igazából egy külön ünnepre, hiszen minden egyes étkezéskor hálát adunk a Napnak, a Földnek, Istennek az ételért, életért.

És ez az egész nem magam miatt zavar, hanem a gyerekek miatt. A waldorf-pedagógia azt mondja, ugyanis, hogy az ünnep, ahhoz, hogy valódi ünnep lehessen a gyereknek, nem a szavak, de még csak nem is a tettek szintjén kell, hogy megtörténjen. Hanem ha a szülő engedi, hogy őbenne magában, a szívében, megszülessen az ünnep, akkor éli meg azt a kisgyerek is. Namármost ha ez nekem nem megy, akkor mit tudok közvetíteni a gyerekeknek? Mit nyújt akkor a szép évszakasztal tojással, csibékkel, nyulakkal? (Élő virág idén több okból nincs rajta, sajnos). Mit kapnak ők azon kívül, hogy hetek óta várják az Éves Nagy Csokizabálást?

Még két kép, a hatodikosok terméből. Nem fotóztam le az összes festményt/rajzot, hanem csak két táblányit. Minden gyereké kint van, és mind bámulatos. A színkörtől teljesen odavoltam, nyilván, mivel annak idején engem is nagyon magával ragadott: évekig színkört ragasztgattam színes papírból. Itt viszont, ami megdöbbentő, hogy milyen egyéniek, milyen különbözőek, és mégis mind jó és szép. A szénrajzok meg... Általában azért szoktam látni, hogy "na, ezt lány rajzolta", "ő biztos kevésbé jó rajzoló", "ez jól össze lett csapva", de itt mind hihetetlenül jó. Csak ámulok, bámulok. (A színkör felett még kint maradt néhány festmény az ásványtan epochából.) A színek élőben jobbak, de nem akartam vakuzni, mert akkor még rosszabbak lettek volna. 

Nem-Waldorfosaknak megemlítem, hogy festéshez maximum 6 színt kapnak: kétféle kéket, kétféle sárgát és kétféle pirosat. Van, hogy kevesebbet, itt gyanítom, hogy csak hármat kaptak: citromsárgát, kárminpirosat és ultramarin-kéket. 

100 komment egy bejegyzésemhez. 

Ilyenem se volt még, ha jól emlékszem!

 

Update: már 200-nál is több.

Iskolaválasztás. A következő nem ítélet, félreértés ne essék. Egyszerűen a gondolataimat írom le.

Elmentem a leendő elsős szülőknek tartott előadásra a suliba. Egy négyrészes sorozat harmadik felvonása volt ez, amelyben bemutatkozott a tanári kar, különböző órákból kaphattunk ízelítőt, és lehetett (ma is) kérdezni. Nyilván az első három előadást nem elsősorban azon szülőknek tartják, akiknek már jár oda gyerekük. Arra a negyedik előadást találták ki, amelyet a leendő osztálytanító tart. Ilyenkor szokott igazán tumultus lenni, hacsak a "külsősök" nagy része nem futamodik meg korábban, meghallva, hogy a 30-32 fős osztályhoz tulajdonképpen 26 gyerek már megvan.

Na de nem is ez a lényeg. Kockáztatva azt, hogy elitistának hangzom, bevallom, hogy mindig megdöbbenek, hogy olyan szülők, akik ide akarják hozni a gyereket, milyen keveset tudnak a pedagógiáról. Ez részben nem az ő hibájuk. Vagy az óvodában, vagy a nevelési tanácsadóban javasolták nekik, hogy ide vigye a gyerekét. Számára ez az az iskolatípus, amelyik majd megbírkózik a gyerekével és fordítva. Számára a Waldorf nem jelent mást, csak lassúbb tanulást, több mozgást a hiperaktív csemetéjének, meleg burkot a súlyosan neurotikusnak. Vagy pedig nem problémás a gyereke, csak "valami mást" akar neki, mint az állami oktatás. Na de itt a bibi: fogalma nincs, hogy mit, és miért. Nem akar állami oktatást, de ugyanazok az elvárásai megvannak azért: legyen nyelvvizsga, sport, szakkörök (ez utóbbira spec. tegnap épp nem kérdezett rá senki), egyetemi felvételi jó helyre. Amikor kiderül, hogy elsőtől két idegen nyelv van, mosollyal az arcán megnyugszik. Pedig hát... elmondják a tanárok is, hogy az első néhány osztályban nem idegen nyelvet tanítanak, hanem zenét. És nagy részüknek mindegy lenne, hogy Waldorf, vagy Rogers, vagy Montessori, vagy Freinet, vagy akármi... Én is nagyon keveset tudtam annak idején, de legalább néhány könyvet elolvastam a témában, pedig a döntésünk már sokkal korábban megszületett, és mégis.

Megkérdezte valaki, hogy egy itt végzett diák konkrétumokban miben kap többet, mint egy hagyományos rendszerben végző. De nehéz erre válaszolni! Én tudom, érzem, hogy mi az én válaszom. Mi az, ami nekem fontos. Ezt viszont se szülőként, se tanárként nem mondanám ki, mert botrány lenne belőle. Akik hozzám közel állnak, és hasonlóan gondolkodnak, azokkal esetleg megbeszélem.

Miklós viszont elmesélt egy történetet. Három végzett Waldorf-diákkal utazott vonaton, beszélgettek. Ketten egyetemre/főiskolára jártak, a harmadik díszlet- és jelmeztervezőként dolgozott feketén pesti színházaknak. Hol volt munkája, hol nem, de ennek a lánynak hosszú évek óta ez volt az álma és valóban boldog volt. Egyszer csak bevallotta, hogy nem mondta senkinek, de őt felvették az ELTE-re anno, csak úgy döntött, hogy nem megy oda. Most egy kicsit szégyelli magát, hogy a másik kettőhöz hasonlítva "ő kevesebb". És itt jön a döbbenet: a másik kettő teljesen komolyan magyarázta neki, hogy pont ő az, aki a legerősebb mindhármuk közül, mert ő az, aki tudta/merte/akarta követni azt, amit a belsője diktált, és nem hagyta, hogy a társadalmi elvárások megváltoztassák, amit csinálni szeretett volna.

Ez a történet nekem pont eleget elárul és nagy melegséggel tölt el.

Amíg csak Ági blogját olvasgattam, nem esett le. Amikor Lele kommentet írt ide, akkor sem, csak azt gondoltam, hogy "milyen szép". És ahogy ma, kisvasutazás közben, meséltem a férjemnek, majdnem leestem az ülésről.

Hogy a waldorf oviban, nem tudom, Magyarországon miért nem, hogy hívják a különböző korú ovisokat.

A kisovisok Sternenkinder, azaz Csillagygyerekek. A "középsősök" Mondkinder, azaz Holdgyerekek, és a nagyok Sonnenkinder, azaz Napgyerekek.

Emlékzetek, amit az embertanról írtam? Hogy a fej a nap, a törzs a hold és a végtagok a csillagok? A végtagok az akarat, a törzs az érzés, a fej a gondokodás. A kisgyerek háromévente 'átesik' ezen a cikluson, mindig az első az akarat, aztán az érzés, végül a gondolkodás. Az első évben megtanul fogni, mászni, járni. Kétévesen jön a beszéd. Háromévesen "én"-tudatra ébred (vagy előbb persze, de hát járni sem ugyanakkor tanul meg mindenki.)

Ugyanakkor, és ezt minden Waldorf-szülő kívülről tudja, van a hétéves ciklus is, ahol szintén az első hét év az akaraté, amikor a gyereknek az egészséges fejlődéshez azt kell megélnie, hogy a világ jó. Ilyenkor a hangsúly azon van, hogy a végtagjaival élje meg a világot: másszon fára, ásson kertben, ázzon az esőben, szaladjon sokat. A második hét év az érzésé, azt kell megélnie, hogy a világ szép. Belépnek a művészetek, teljesen tudatosan: a zene, a festés, a rajz. Nagy hangsúly van a légzésen (beszédben, versben, furulyában). A harmadik hét év a gondolkodásé. Steiner szerint az ítélő-én 14 évesen születik. Ebben a 7 évben azt kell megélnie, hogy a világ igaz. 

Ismét rá kell, hogy döbbenjek, hogy minden egy spirál. Ugyanazt az utat járjuk be időről időre, folyamatosan és állandóan, csak mindig egyre szélesebben.

Azt hiszem, eljutottam a saját fejlődésemben arra szintre, hogy  "a világ igaz", és ez most nagy megelégedéssel tölt el.

A múlt héten elkezdődtek az oviban a csemetemunkák. Csemetéknek hívják azokat a gyerekeket, akik iskolába készülnek. És a "mestermunkához" hasonlóan nekik is bizonyítaniuk kell, hogy meg tudnak csinálni bizonyos dolgokat, amik figyelmet, ügyességet és főleg kitartást igényelnek. A különböző Waldorf-ovikban ezek elég hasonlóak, de lehetnek eltérések is. Ismerek olyan ovit, ahol a gyereknek egy olyan hosszú zsinórt kell körmöcskéznie, mint ő maga. Nálunk csak egy tarisznyához való vállpántnyit kell. Továbbá szőnek, először két-, ill. három egymásra keresztbe fektetett pálcikára, majd később szövőkeretbe. Nálunk szokott lenni hímzés is, a atrisznyára való díszítésként, tudniillik. A legnagyobb munka viszont a babaház barkácsolása: fűrészelés, csiszolás, fúrás, esetleg nemezelés...

Abigél roppant lelkes, különösen a szövés tetszik neki. Sorra hordja el a kínai evőpálcikáinkat (van jó sok, egy barátnőm megdobott van 50 párral, hogy mi biztos tudjuk használni) és a jó kis gyapjúfonalaimat. (De most mondjam azt, hogy ne?) Még nem tudom, mit kezdünk a rengeteg végeredménnyel, na mindegy. Lebontani biztos nem szabad...

Ma reggel, amikor felmentem a szobájába (tegnap délután/este nem voltam fent), a következő kép fogadott:

Kérdésemre megtudtam, hogy Nagykutya, Lotti (a nagy babája) és Holdacska is csemeték (aha! a legnagyobb kiterjedésű játékai, úgy 40 centis mind), és ezek az ő csemetemunkás kosaraik. És kié a negyedik?- kérdeztem. Az enyém!- mondta a legnagyobb természetességgel Abigél.

 

Az iskolánkban holnap kezdődnek a tájékoztató estek, négy héten keresztül, csütörtökönként hattól nyolcig. Az első három előadás simán ajánlható olyanoknak is, akiknek még nem az idén lesz elsős a gyerekük. Részleteket itt találtok.

A családtagok iránt érzett különleges érzelmeket még a bíróság is tiszteletben tartja, amikor felment a tanúskodási kényszer alól. Remélem, ugyanezen okból megbocsájtható, hogy ismét reklámozom Theo meséről írt bejegyzéseit, azon belül a 4. fejezetét, mert ezúttal Steinerről szól.

És ne mulasszák el a sorozat két utolsó részét sem, amelyek a következő napokban kerülnek publikálásra. Stay tuned!

Olivérék megkezdték az állattan epochát. (Pedig Alexéknek is "most" volt az első, teljesen le vagyok döbbenve, hogy milyen hamar elment két év.) Amennyire várta Olivér, és olyan csalódott volt első nap. Hát hogy lehet az állattan epochát az emberrel kezdeni?! - tette fel a költői kérdést. Pedig ez Waldorfiában így van. Megvizsgálják az embert, testfelépítését, érzékszerveit, képességeit, majd ehhez hasonlítják az állatokat. (Amikor Alexék tanulták ugyanezt, ez a bejegyzés született ide a blogba.)

 

Olivér füzete pedig ezzel a verssel kezdődik:

 

Fejem körül glória, ragyogó,

Én vagyok a Nap.

Bensőmben dobogás, változás,

Én vagyok a Hold.

Kezemet, ha kitárom,

Csillaggá változom.

Én vagyok az ember.

Az ember én vagyok.

 

Ha összevetitek, már ennyiből tisztán látszik a különbség, és a hasonlóság is. Nagyon szép a szöveg is, amiben leírják az egyes testrészeket és funkcióikat. Örül a lelkem, hogy ilyen helyen vagyunk.

Ha négy év múlva még mindig írom ezt a blogot, beszámolok majd arról, hogy Abigélék hogy tanulják.